Győzelemre születtek II.

FÜLSZÖVEG
Könnyű lenne egy "nem tudni, miért, de..." fordulattal kezdeni. Felmentést adna sok minden alól. Mint ahogy elég sokan bújnak a "nem tudom, miért, de..." felvezetés mögé. Nem tudják miért, de úgy érzik, nekik semmi sem sikerül. És nem is sikerül. Beletörődnek. Aszalódnak a saját kis életük vereségei között. Nem tudják, miért jutott nekik ez a sors. Viszont nem is akarják tudni.
Pedig hajdanában-danában mennyire másképp szólt a dal errefelé! Sőt, még egy kicsit odébb is, amikor eleinket a Kárpátok láncai mögül hívogatták nyugatra, segítsék ezt vagy azt a győzelemben. Mert biztosak voltak abban, hogy velünk csak győzhetnek. Míg Olaszországot is megjárták (szerződtetett légiósként...) de később higgadt, kereszténnyé lett nemzetként is sorra aratták a mieink a sikereket. A hadak élén Istvánnal, Lászlóval, a jó Nagy Lajos idejében, sőt, apróbb hullámhegyeket követően Mátyás is szétkergetett néhány ellenséges elit alakulatot. Aztán mintha elvágták volna.
Vegyük például a sportot, azon belül is a csapatsportokat. Azért azokat, mert zseniális egyének mindig voltak és lesznek, Magyarországon különösen, az individuum pedig mindig is könnyebben boldogul, mint a közösség. A közösség, amelyben együtt kell előrejutni úgy, hogy közben egymásért is muszáj küzdeni.
A csapatsport a háborúság szeliditett leképezése. Két alakulat, hadvezérekkel, taktikával. És ha sikerül, egy kicsit mindenki nyertesnek érzi magát. Ugyanakkor nem csupán csatákat és háborúkat kell megnyerni az igazi dicsőséghez - hanem világháborúkat is. Az pedig nekünk, magyaroknak végképp nem ment a históriában.
A sport történetében is ritkán. Korábban a futballisták hódítottak olimpiákon, a kézilabdázónők egyszer hoztak egy vb-aranyat, a férfi kosarasok Eb-n triumfáltattak, egyébként kizárólag a pólósok voltak képesek relatíve egyenletes sikerszériát produkálni. Már ameddig produkáltak. Az új éra kezdete előtt, 1976-ban nyertek utóljára olimpiát, 1973-ban világbajnokságot, 1977-ben Eb-t. Amióta beköszöntött a pénz, továbbá a ki-ki mérkőzések korszaka, a magyarok mintha eltűntek volna a süllyesztőben. Generációk nőttek fel, remek játékosok sora, leúsztak több ezer kilométert, felemeltek több tonna súlyt, végigszenvedtek száz és száz órát a tréningben - és nem és nem és nem.
Már-már úgy tűnt, a hitetlenség, az akaratgyengeség, a beletörődés és a kényszeres nosztalgiázás homokja lassan betakarja az egykor rettegett erődítményt, mint ahogy csodás futballunkkal történt.
Mígnem kiderült, ész, erő és oly szent akarat mégsem sorvadt el az átoksúly alatt. A Kárpátok pesszimizmussal színültig telt medencéjében tizenvalahány ember megmutatta, hogy igenis lehet. Lehet nyerni, ha hisznek, ha az első botlást követően csak azért is megpróbálják, ha elengedik a fülük mellett a bezzeg-szúnyog döngését, ha kitartanak a végsőkig, összeszorított fogakkal, semmi másra, kizárólag a szent célra összpontosítva minden energiájukat. Ezer és egy gáncsot kellett kikerülniük, miközben le kellett küzdeniük a közeg ellenállását, arra is ügyelve, nehogy bárki vagy bármi éket verjen közéjük, azt ugyanis tudták: együtt, összeforrva mindenre képesek.
Ez a könyv róluk szól. Róluk, akiknek példája talán serkentőleg hathat mindannyiukra. Róluk, akik talán elhitetik másokkal is, nincs lehetetlen.
Róluk - akik győzelemre születtek