Pázmány Péter prédikációi II.

I. AZ IFJÚ KOR MEGSZENTELÉSE.
(Hetvened-vasárnap. Mt. 20. 1. sk.)

Hogy a mennyei családos ember önmaga szorgalmasan és reggel kezdvén, egész estig minden idő folyásában serkentgeti restségünket és szőlőjébe híván, bért és jutalmat ígér kicsiny fáradságunkért, ezzel atyai gondviselését és hozzánk való nagy kegyelmességét ismerteti. Mert a munkások hívásában és kielégítésében akár arra fordítsuk szemeinket, aki a munkásokat hívta és az időre, amelyben hívta, akár azokra, akiket hí és a hívás módjára, akár a munkára, amelyre hí és a jutalomra, amelyet ígér, világosan kitűnik Istenünknek hozzánk való nagy jóvolta.
I. Isten hív minket az üdvösségre.
Aki minket szolgálatra hív; aki a fizetés jutalmával biztat és ígéretével adóssá teszi magát, az maga a felséges Isten. Ha ő nem hívna és kegyelmes malasztjával nem vonna, az örök veszedelem kárhozatában maradnánk, mert senki sem mehet őhozzá, hacsak az Atya nem vonzza (Ján. 6. 44.). Ez az Isten nagy kegyelmessége, hogy noha őbenne van minden jó (Róm. 11. 36.) és semmi javunkra nincs szüksége (Zsolt. 15. 2.), noha sem hasznot, sem kárt nem vesz jó vagy rossz cselekedetünkből (Jób. 22. 3.), mert hiábavaló szolgák vagyunk (Luk. 17.10.), mindazonáltal csak azért, hogy minket javaiban részesítsen, szolgálatára hív és jutalmazni akarja fáradságunkat, melyre szüksége nincsen...