Savonarola

Goethe ​„fantasztikus, nevetséges szörnyeteg”-nek tartotta Savonarolát, „aki hálátlanul, makacsul és félelmetesen szembehelyezkedik Firenze nagyvonalú, szép és vidám életével”. Vajon így igaz-e a valóság? A XV. századi firenzei — itáliai, európai — élet valóban „nagyvonalú, szép és vidám” volt? És Savonarola „nevetséges szörnyeteg” ? Nagy András feszültséggel teli, erős sodrású regényében választ keres erre a kérdésre. Szándéka azonban több, mint hogy csak új – vagy újabb -megvilágításba helyezze Savonarola ellentmondásokkal teli életét. A kor és a benne élő emberek megjelenítésén túl a mélyben rejlő elvi mozgatórugók és a zűrzavaros helyzetből levonható következtetések is érdeklik Nagy Andrást. Hiszen már a kortárs Machiavelli is összefoglalóan ítélt: „A fegyveres próféták mindannyian győztek, a fegyvertelenek pedig elbuktak. Mert a mondott dolgokon kívül a népek természete is változó; könnyű őket meggyőzni valamiről, de nehéz meggyőződésükben megtartani. Ezért azon kell lenni, hogy amikor már nem hisznek többé, erőszakkal tartsuk meg hitüket. Mózes, Kürosz, Thészeusz, Romulus alkotmányát nem méltányolták volna sokáig, ha fegyvertelenek; mint ahogy ez napjainkban Girolamo Savonarolával történt, aki új rendjével megbukott, mihelyt a tömeg kezdett neki hitelt nem adni, és ő nem tudta híveit megtartani, sem a hitetleneket hitre buzdítani. De sommásan mond véleményt a reneszánsz világnézetről Lukács György is egy fiatalkori írásában, kijelentve, hogy ez a világnézet egyenlő az individualizmussal. („A Savonarola aszketizmusa, a Cesare Borgia vérengzései, a Leonardo, Michelangelo, Raffaello művészete mind ennek megnyilvánulása.") Vagy ha e két megállapításnak nem adunk hitelt – mivel mind a kettő szélsőséges konklúzió –, Thomas Mann ars poetica jellegű vallomását fogadjuk el, amelyet drámájában Savonarolával mondat: „Az én művészetem szent, mert lényege a megismerés és a lángoló ellentmondás. Valamikor, ha elfogott a fájdalom, egy fáklyáról álmodoztam, amely irgalmasan belevilágít a lét minden iszonyú mélységébe, minden szégyenletes, rettenetes szakadékába, egy isteni tűzről, amely felgyújtja a világot, hogy fellobogjon, és minden gyalázatával és kínszenvedésével együtt felolvadjon a megváltó részvétben." Az egymásnak ellentmondó vélekedések talán éreztetik azt is, hogy Nagy András nemcsak az adott kor történelmi valóságát akarta tisztázni; regénye áttételesen korunkhoz szól, a XX. századhoz, amelyben tanúi lehettünk emberirtó fanatizmusnak éppúgy, mint „nagyvonalú, szép és vidám" életnek, s amelyben gyakran találjuk magunkat szembe a „lángoló ellentmondás"-sal, amit Gramsci – Machiavelliről és Savonaroláról szólva – így fogalmaz meg: „A Machiavelli-Savonarola ellentét nem a,van’ és az,aminek lennie kell' ellentéte, hanem két,aminek lennie kell' közötti ellentét; az egyik Savonaroláé, amely elvont, ködös, a másik Machiavellié, amely realista...”