Vásároljon könyvet mobil készülékével egyszerűen.
4 532 din.
Várható szállítási idő
17 munkanap.

Önpusztítók

Brooks Kiadó, 2017
  • 303 oldal
  • Kötés: papír / puha kötés
  • jó állapotú antikvár könyv
  • Szállító: Könyvmámor Antikvárium

Eredetileg 2016. augusztus 1-je volt ennek a történetnek a leadási határideje, és 2017 decemberében lett kész. Nem szoktam csúszni, és főleg nem ennyit. Az eltelt időben rengeteg mással is foglalkoztam, de az ok nem ez.

Egész egyszerűen sikerült csőbe húznom magam. Támadt egy ötletem, amit meg akartam írni, és csak menet közben jöttem rá, hogy nem lehet.


Archibad Leroy fiatal korában részt vesz egy ásatáson, ami megváltoztatja az életét. A Közel-Keleten feltárnak egy 800 éves tömegsírt. Zajlik a munka, közben megváltozik kissé az ország hatalmi struktúrája, aminek következtében a régészeket bebőrtönzik kémkedés vádjával. Folyamatos bántalmazás, éheztetés, halálfélelem, kilátástalanság, majd váratlan szabadulás, némi pénz és még több politikai nyomás hatására. Leroy rádöbben, hogy 800 évvel korábban azokkal az emberekkel, akiknek a sírját feltárták, hajszál pontosan ugyanaz történt, ami velük a jelenben. Elveszti a történelmi időérzékét, a korok egymásba csúsznak, az idő megállni látszik, és felismeri, hogy az emberi karakter nem változik, csak körülötte a világ, körülötte a díszlet. A motiváció kortól és földrajzi helytől függetlenül ugyanaz.

Az ember az egyetlen élőlény, amely önpusztító. Folyamatosan hadban áll saját magával, embertársaival, saját fajával. Erre egyetlen példa sincs a természetben. Mi az oka ennek? Mi történt az emberrel? Mit lehet tenni, hogy ez megváltozzon?

Ugrunk harminc évet az időben, Archibald Leroy köztiszteletnek örvendő egyetemi tanár, és három évtizednyi kutatással a háta mögött elérkezettnek látja az időt arra, hogy kilépjen a nyílvánosság elé, és elmondja, amit tud. Ezzel indul a regény. Segítség, támogatás, zajos ünneplés helyett megszégyenülten az utcára kerül. Segíteni akart, őszintén, mindenkinek, és viszonzásképpen majdnem hajléktalan lett.

Csőbe húztam magam ezzel az ötlettel, ezzel az alaphelyzettel, mert komolyan akartam venni. De hogyan lehet ezt komolyan venni? Hogyan lehet adni bármiféle, legalább minimálisan értelmes választ az ember önpusztító hajlamára? Olyan választ, ami igaz, megfigyelhető, gyakorlatias, nem kiollózott valahonnan, nem filozófiai, nem vallási, nem misztikus, nem elvont, nem egy regénybe egyébként beleférő elszabadult válasz? Hogyan lehet komolyan venni ezt a témát, egy ekkora témát, főleg egy regény keretein belül, főleg úgy, hogy csak a szereplőm kutatta ezt harminc éven át, én nem?