Kafka - A kisebbségi irodalomért

A francia 1968 egyik szimbolikus eseménye Gilles Deleuze (1925–1995) filozófus és Félix Guattari (1930–1992) pszichoanalitikus találkozása, majd az e barátságból születő közös alkotás – skizoanalízis –, amely az 1972-ben megjelent Anti-Œdipe című műtől az utolsó közösen szignált 1991-es könyvig – Qu’est-ce que la philosophie? – tart, közte olyan jelentős írásokkal, mint a rizóma 1980-as geofilozófiai traktátusa a Mille plateaux bevezetőjeként. E közel két évtizedes együttalkotás második kötetét tartja most kezében a magyar olvasó.
Deleuze és Guattari Kafka. A kisebbségi irodalomért című könyve nem kizárólag a vájt fülű Kafka-szakértőknek szól: mindenki felszabadultan forgathatja, akinek fontos a gondolkodás. Merthogy a gondolkodás – s innen felforgató ereje – mindig a gondolat kívülét, a kívül rekedő, kicsi, „még nem” gondolatot fejezi ki. Deleuze és Guattari a kisebbségi irodalom fogalmán keresztül tanítja olvasóját másképpen gondolkodni – irodalomról, struktúráról, társadalomról. A könyv az Anti-Œdipe polemikus szellemében a pszichoanalízis rövidlátó igazságait forgatja ki, mégpedig úgy, hogy Kafka műveit nem a már ismert családi viszonyrendszer keretei közt, nem az ödipális értelmezésgépezetnek alárendelve olvassa. A leveleket, elbeszéléseket és regényeket működtető vágygép ugyanis kilép ödipális struktúrájából, új elrendeződésbe kerül, s a domináns, bürokratikus társadalmi gépezet kibillentésével újabb hangzásra lel, a német–cseh–zsidó kisebbség hangjára.
Kafka írásgépezetének feltérképezésével Deleuze és Guattari a közép-európai kisebbségi lét olyan finoman árnyalt képét vázolják elénk, amelynek igazsága harminc év távlatából még mindig mély tanulságokkal szolgálhat – nem csak a posztstrukturalista irodalomelmélet számára, de kisebbségeink, s nem utolsósorban a bennünk élő kisebbségi megismerésében is.