Narratív történetformák - A megértő szociológia nézőpontjából

A társadalom egy képződmény, egy fogalom, amely ellenképződményekből és ellenfogalmakból áll, ilyen az alany és a társadalom, egyén és társadalom, mindezek ugyanazon érme két oldalát jelentik, amit „társadalomvilágának” is nevezhetünk. Az egyén élettörténete lényegében a szocializált egyén társadalmi lényegiségének része, amely kollektív történetbe és az emberiség történetébe ágyazott. Megélt életének története mégsem a nagybetűs történelem, hanem az, amely mindebből és társas világának szövetéből a fejekben, a gondolatfolyamatokban épül fel, ahogyan egy csoport egyénei a megosztott és közös tapasztalataikat elbeszélésekben, mítoszokban, történetekben kifejezik, kinyilvánítják, kidolgozzák és közvetítik. Nem azt beszélik el, hogy milyen a világ, a valóság, hanem azt, hogy hogyan érzékelik, tapasztalják azt, hogy mozognak benne, mi az, ami őket előre viszi és főleg hová. A modern társadalom egy rendszerlogika szerint felépített, a növekvő intézményesdés működéi viszonyokká válnak, útmutatóként működnek, a társadalom rugalmassága több esélyt nyújt, ezzel párhuzamosan az egyén várható biztonsága is megszűnik, viszonylagossá válik egy stabil énkép kialakulása, emiatt is az „én” személyre vonatkozó folytonossága elbizonytalanodik. Ennek megszüntetése ellenében a narratív történetformák – élettörténetek, önéletírások – megismerése, megértése, a nem realizált életút-alternatívák tudatosítása is dolgozhat. Az életről szóló folyamatos párbeszéd lényegében tapasztalatok, a benyomások, az élmények, a vélemények cseréje a kortársak között a jelenről, a jelenvaló múltról s az esetleges jövőről. Ezekben a dialógusokban jelenik meg az egyén viszony a világhoz, amelyben él, azok kísérik mozgását a szociális térben és történelmi időben. A folyamat belső és külső körülményeinek összejátszása bonyolult, többnyire „sem megfigyelni, sem megfilmesíteni” nem lehet – az élettörténeti elbeszélésekből tárulhat fel.