Engedelmeskedve parancsolni - A mexikói neozapatizmus politikai tanulságai

Milyen tanulságok vonhatók le az 1994 januárjától – a kelet-európai rendszerváltozásokat követően, ám Seatt le és a társadalmi világfórumok megszerveződése előtt – kibontakozó mexikói neozapatista mozgalom közel két évtizedes történetéből? Miért Chiapasban, „a haza legelfeledettebb zugában” (ahogyan a neozapatisták mondják) szökött szárba ez a mozgalom? S miért Mexikóban, Latin Amerikában? Mit jelent és milyen üzenetet hordoz a neozapatista „másmilyen politika”, hogyan működik a „másmilyen demokrácia” és a „jókormányzati junta”, s mennyiben fejez ki az indián őslakosok eme bázismozgalma egyetemes követeléseket? Mennyiben testesíti meg az 1968 utáni mexikói baloldali társadalmi-politikai küzdelmek szintézisét, és milyen helyet foglal el a Latin-Amerika-szerte létező s feljövőben lévő rendszerellenes és antikapitalista mozgalmak között?

Carlos Antonio Aguirre Rojas (1955), a mexikóvárosi Universidad Nacional Autonóma de México társadalomkutató intézetének történészprofesszora, a Contrahistorias című baloldali, rendszerkritikai folyóirat főszerkesztője e kérdések megválaszolásához kínál kétségtelenül szokatlan – elkötelezett és beleérző, a marxi, braudeli, sartre-i, foucault-i társadalomtudományi fogalmi apparátust a neozapatista őslakos világszemlélettel egyesítő – válaszokat.