Mennyi rács... - Börtönkönyv (Bepillantás a magyar börtönök zárt világába)

Néha nincsenek szavak a borzalomra… Azok a hangok nem emberi hangok voltak, hanem támadásra kész, bezárt állatok artikulátlan ordításai. Ahogy elhaladtunk a nehéz vasajtók előtt, annak nyílásaiból kezek nyúltak ki. Szőrös, hatalmas tetovált kezek, amelyek mintha egyenest a falból nőttek volna ki.
– Vigyázzon, ne menjen túl közel a zárkákhoz, mert belekapaszkodhatnak a hajába! – figyelmeztetett mellettem a felügyelő.
Hirtelen vad, rettenetes dübörgés támadt. Az egyik rab belülről ütnirúgni kezdte az ajtót. Mintha még a mindenütt jelenlévő, sűrű, vastag rácsok és dróthálók is visszhangozták volna a dörömbölést és a vadállat bőgésére emlékeztető, mély hangot.
A sopronkőhidai fegyház különösen veszélyes körletén nem sok látogató járhatott előttünk. Az agresszív, támadó, ön- és közveszélyes, javarészt gyilkosság miatt életfogytiglanig tartó fegyházbüntetésüket töltőket őrzik itt olyan egyszemélyes cellákban, ahol még az asztal és az ágy is le van betonozva. Azokat, akik már nem nevezhetőek emberi lényeknek, életük pedig
az egyszemélyes betonkoporsókban nem emberi lét, sokkal inkább egyfajta, az állati szintnél is borzalmasabb vegetáció.
– Ha beszélni akarnak valamelyikükkel, akkor előtte meg kell bilincselnünk, és biztonsági okokból egyszerre csak egyiküket engedhetjük ki – figyelmeztetett a felügyelő.
A dübörgés és az ordítás ekkor elviselhetetlenné vált. Mint megtudtuk, azt jelezték, hogy beszélni akarnak az újságírókkal. A smasszer, kezében a bilinccsel, odalépett az egyik vasajtóhoz, amelynek nyílásán két, egymáshoz szorított, hatalmas kéz nyúlt ki. Miután kattant a bilincs, az ajtón belül álló lény visszahúzta vaspereces karjait, és sikolyhoz emlékeztető nyikordulással kinyílt a nehéz ajtó.