Füstfaragók (A kéményseprő mesterség kultúrtörténete)

Hálátlan feladat előszót írni. Ha rossz az a munka, ami előtt szerepel, akkor azon már egy bármilyen remekbeszabott előszó sem segíthet, sőt, megtéveszti a gyanútlan érdeklődőt. Ha pedig jó kötetet ajánl a nagyérdemű figyelmébe, minden fölösleges szóval megfoszt a mű mielőbbi befogadásától. Mivel szerencsére ez esetben egy jó, méghozzá igen jó könyvet tart a kezében, a legszívesebben már most zárnám is soraimat, de néhány dolgot kötelességem a Tisztelt Olvasóval megosztani.
Nem megszokott dolog, hogy egy szolgáltató vállalat vagy vállalatcsoport társadalomtudományi kutatást támogat, méghozzá olyat, amelyből nem profitált közvetlenül. Mi végre hát ez? Úri passzió? Többekben is megfogalmazódott kimondva-kimondatlanul ez, amikor e könyv szerzője felajánlotta a Magyarországi Kéményseprők Országos Ipartestülete és Egyesülete jogelődjének, hogy megírja a kéményseprő mesterség történetét és néprajzát. Minek? Mi hasznunk lesz belőle? Akkor is, most is az volt, s az a válaszom: önismeretünk nő általa, s ez önbecsülésünk is egyben. S mi tagadás, propaganda is. Tudjuk, tapasztaljuk: a kéményseprő mesterségről alkotott kép régi sablonokon nyugszik, jellegzetes kinézetükön kívül az emberek többsége nem sokat tud e szakmáról, mit sem hallottak arról, mennyi hasznot hozhat mind az egyes családoknak, mind pedig a nemzetgazdaságnak, ha igénybe veszik mindazt, amit napjainkban a korszerű kéményseprőipar nyújtani tud. Ismeretlen ismerősök tehát a kéményseprők. Olyan ipar ez, amelynek az egyes művelőit külön-külön, személy szerint rendszerint megbecsülés övezi, összességében azonban nincs igazán presztizse. Ha többet, több tényt tudnak rólunk, ha ezáltal egy kicsit is nő e szakma megbecsülése, már akkor megéri, ha egy ilyen munkát támogatunk.