Nagy Sándor pesterzsébeti freskói

A neogótikus pesterzsébeti Szent Erzsébet templom 1937 és 1941 között Nagy Sándor által festett freskói a szecesszió hosszú utóéletének egyedülálló példái. A kontinuitás az 1900 és 1914 között fénykorát élő gödöllői művésztelep vezető mesterének köszönhető, aki a szecesszió népszerűségének múltával és a gödöllői művésztelep megszűnése (1920) után is kitartott századfordulón kialakított életfilozófiája és dekoratív formanyelve mellett.
A két világháború között elsősorban a grafika területén dolgozott, bár továbbra is teljesített monumentális megbízatásokat. De sem szürrealisztikus rajzait, sem falképeit nem kísérte már az a megkülönböztetett figyelem, amely a „magyaros szecesszió" fénykorában osztályrésze volt. Nem figyeltek fel a pesterzsébeti templom új megoldásaira sem: „... csaknem észrevétlenül, ahogyan egész életét töltötte, borította be freskófestményeivel a pestszenterzsébeti főplébánia-templom falait..." - írta Elek Artúr.
Halála után tizenöt évvel a gödöllői törekvéseket általában elutasító „ellentábor", a posztnagybányai festészet vezéralakja, Bernáth Aurél „fedezte fel" a pesterzsébeti freskók kiemelkedő jelentőségét. „Ez a templombelső magas rangú művészi látványosság, a szecessziónak európai viszonylatban is egyik legjelentékenyebb alkotása"- írta. Méltató cikkével a gödöllői műhelyt is mondhatni visszahelyezte a magyar művészet történetébe: „Nagy Sándor pesterzsébeti freskóival új rangot kapott a gödöllői iskola".
Bernáth Aurél késői tiszteletadását már valószínűleg befolyásolta a szecesszió egyre jobban felívelő divatja, az utált, elítélt stílus újraértékelése. Ekkorra már rég jelentőségét vesztette a plein air és a szecesszió harca, a mesterek egykori rivalizálása, mely a nagybányai iskola elsöprő győzelmével végződött.