Bölcselet és világnézet

Bölcselet vagy Bölcselkedés? A jelenkor leggyakrabban idézett filozófusai majdhogynem egységesen vallják a nézetet, mely szerint metafizikai elméletek csupán gondolkodási tévútnak minősíthetők. Ha tehát abszolút jellegű igazságok keresésének valamiféle értelem tulajdonítható, úgy ez az értelem - a neo-pragmatista Richard Rorty (1931 - 2007) álláspontja szerint például - csupán öncélú, hiábavaló bölcselkedésben nyilvánulhat meg. A frankfurti, alapvetően marxista irányultságú iskola prominens képviselője, Jürgen Habermas (*1929) hasonló meggyőződés alapján tekinti bizonyítottnak, hogy természettudományos ismeretekhez hasonlítható belátások bölcseleti módszerek segítségével nem generálhatók. Ennek az általánosan elterjedt relativista felfogásnak a hitelességét teszi kérdésessé a műben átfogó módon leírt bölcseleti rendszer, amely a szellemi aktusok tanában kifejtett vizsgálati módszer segítségével igyekszik a materialista irányultságú eszmerendszerek paradigmájánál szélesebb perspektívában szemügyre venni az emberiség kulturális termékeit. A társadalmi fejlődés és tudományos ismeretszerzés történelmi folyamatában feltűnő módon vissza-visszatérő formális jellemzők a szerzők értelmezése szerint arra engednek következtetni, hogy maradandó tudományos érték felett csupán olyan bölcseleti rendszerek rendelkezhetnek, melyek egyrészt harmonikusan illeszkednek a természettudományos diszciplínák sokszor véletlenszerű ugrásokban fejlődő ismeretanyagához, másrészt kielégítik az u.n. elegendő metafizikai alap követelményeit. Amennyiben szellemi termékeink e feltételrendszer előírásainak nem mondanak ellent, úgy eredményét tekintve egyre megy, hogy gondolkodási tevékenységünk a természettudományos ismeretszerzés céljait szolgálja-e vagy az ember egzisztenciális helyzetéből fakadó kérdésekre keres választ. A mű logikus érveléssel alátámasztható tények alapján teszi beláthatóvá, hogy - ellentmondásmentes szellemi aktusok esetében - abszolút pozícióban ítélkezhetünk önmagunkról és a világ személyünkre ható folyamatairól.

Dr. Szendrődi Győző 1942. január 8-án született Budapesten. Édesapját, akinek jegyzetekben fennmaradt életművét e kötetben feldolgozta, korán, tizennégy éves korában elvesztette. Nem volt még tizenhét éves sem, amikor a Budai Diákszervezkedés néven ismertté vált ellenállási mozgalom felfedése után megismerkedett a Kádár-rendszer börtöneivel. Mellékbüntetésként kizárták az ország összes középiskolájából. Segédmunkásként dolgozott nyolc éven át, míg csak ki nem tudott szökni Ausztriába. Bécsben végezte el az egyetemet - Pszichológia főszakon, mellékszakon filozófiát és művészettörténetet hallgatott. Ez a három diszciplína határozta meg a későbbiekben tudományos munkásságát, amely számos publikációt, köztük egy (a Deutscher Wissenschaftsverlag gondozásában megjelent) művészetpszichológiai tanulmánykötetet eredményezett. A művészetekhez való vonzódása abban is kifejezést nyert, hogy emigráns folyóiratokban számos magyar nyelvű novellát közölt, németül pedig (az Athena Verlag kiadásában) egy regényt publikált. Nyugalomba vonulása óta ismét Magyarországon él. Két gyermeke van. Nem lehet véletlen, hogy az egyik, Viktória, művész (zongorista), a másik, Júlia, kutató orvos.