Megdöbbentő tünemény

„Megdöbbentő tünemény. ” így jellemezte a nazarénusuk szerpelését 1875 őszén Csécsi Miklós, a négy és fél hónapja Makón szolgáló református tiszteletes. A korszak forrásait, írásait vizsgálva ez a legtalálóbb megfogalmazás, mely tömören képes visszaadni mindazt, amit a XIX. század 60-as és 70-es éveiben terjedő új hit kiváltott az emberekből. Ha szemügyre vesszük a kor történéseit, még ma is megdöbbentő a fönnálló világi és egyházi viszonyoktól való teljes elfordulásuk, a képmutatónak ítélt renddel szemben bátran, hitvallóan, egy gyökeresen új értékrend szerint fölépített világuk, a radikális becsületességre való törekvésük. Egy idealizált, az őskeresztényekhez kötni szokott, de talán soha nem létezett tökéletes közösség képe lebegett a szemük előtt. És ez akkor is megdöbbentően más volt, ha az emberi gyöngeségektől nyilván ők sem voltak mentesek. Előbb megmosolyogták őket, majd kemény föllépést követeltek ellenük, s a századfordulóra erkölcsi rendjükre inkább elismeréssel tekintettek. Nagy utat, sok hitvallást föltételez a századfordulóra kialakult mondás, miszerint a napszámosokat alkalmazó egyik gazda így sóhajtott föl: „De jó volna, ha mindenki nazarénus volna a világon!” A mozgalom ugyanakkor tünemény is. Amely föltűnt, ragyogott, majd enyészni kezdett. Az induló lendület, lelkesedés, hév az új század első évtizedeiben fokozatosan alább hagyott. A „csodálatos parasztvallás”, ahogy Tömörkény István a társadalmi bázis többségét kitevő földművesekre utalva jellemezte őket, nem bírt megküzdeni az intézményesülés, az intézményekkel rendelkező, „naggyá” lett egyház gondjaival. Alább hagyott az a lelkesedés, mellyel a születés idején a gyülekezet: rendelkezett. A világ dolgaira nem tudtak már olyan sokak által elfogadott válaszokat adni, mint a régebbi időkben. Merevebbek lettek, s gyakorta olyan kérdések kötötték le erejüket, mint az amerikai bajuszvita. Közben újabb közösségek is jelentkeztek, baptisták, adventisták, melyek tovább vitték a térítő lendületet, s híveiket nem egyszer a nazarénusok közül „újoncozták” maguknak. A makói gyülekezet az ország egyik legjelentősebb nazarénus csoportja volt. Szervezettsége, létszáma, anyagi ereje folytán fokozatosan erősödött, s ahogy teltek az évek, Makó egyértelműen a hódmezővásárhelyi csoport mögött vagy mellett az ország meghatározó nazarénus központja lett. Ez köszönhető azoknak a legendás vezetőknek, Lőkös Józsefnek, Baranyi Antalnak és Zeider Rudolfnak, kik országos tekintélyre tettek szert. Ők képviselik a makói nazarénusság hős- és virágkorát. Írásunkban a régi idők történéseit nézzük meg közelebbről. Vizsgáljuk az új hit megjelenését, szerveződését és térhódítását, intézményeinek kiépülését, a helyi társadalomra való hatását. Kutatjuk a makói sajátságokat, szemügyre vesszük a felekezet híveinek szociológia jellemzőit Összességében fölvázoljuk azt a hatalmas ívet, melyet a nazarénus felekezet befutott Makón.