Böngésszen kínálatunkban, majd helyezze
az Ön által választott könyvet a kosárba.
Meg a Sátán, meg én - 5 monodráma, 1 huncut tragédia, 3 abszurd
- 214 oldal
- cérnafűzött, keménytáblás
- ISBN:
Soóky László évtizedek óta gondolkodik színházban, drámában (is). Mégpedig nem a színház és dráma tájainkon uralkodó lélektani realista vagy romantikus világában, s nem is a felszínes vígjátéki szórakoztatásban. A (cseh)szlovákiai magyar színpadi nyelv, színházkultúra fontos eseménye, az abszurd erőteljes színpadi megjelenése volt a marcellházi színjátszók 1987-es Konspiráczyjó! című, Soóky László által írt és rendezett előadása. A kor kulturális, szellemi (köz)állapotáról, a progresszív törekvésű alkotók és a hivatalos kultúrpolitika viszonyáról adott csodálatos, Örkény egyperces novelláit idéző tömörségű groteszk képet a Jókai Napok értékelésén elhangzott párbeszéd: A zsűri illusztris tagja: "Bevallom, engem ez az előadás idegesített." Soóky válasza: "Kezét csókolom, nagyon örülök, hogy Önt ez az előadás idegesítette!" Színházainkban az abszurd azóta sem lett egyenrangú, teljes értékű, állandóan jelen lévő stílus, Soóky drámáiban azonban máig központi helyet foglal el, alapvetően határozza meg azok stílusvilágát, különböző formában jelenik meg. Egyes műveiben egy kortalan, általános érvényű helyzetben, mint a Dögölj meg, drágám c. kétszereplős, az emberi kapcsolat bonyolultságáról, kiszámíthatatlanságáról, a férfi nő viszony ambivalenciájáról szóló, szeretve gyűlölni, gyűlölve szeretni történetében, vagy időben mai családtörténetet mesélve (Mit ripityomozol te itten?!), máskor régmúlt idők konkrét helyszíneit és szereplőit a mával összekapcsoló már-már misztikus, vagy misztifikáló alkotásban (Meg a Sátán, meg én). Sőt: olvashatunk a kötetben egy olyan művet is (Megmenteni egy másik világot), mely megítélésem szerint túllép az abszurd világán is, nehéz helyzetbe hozva a stílusát egyértelműen definiálni kívánót, helyenként már dadaista elemek fölhasználásával sugallja egy félresikerült, többszörösen deformált világ megmentésének reménytelenségét. Többségében azonban konkrét, szlovákiai magyar (ha tetszik: Felvidéki) helyszíneken, sokszor pontosan meghatározható időben játszódnak ezek a történetek, konkrét, identifikálható személyek szerepelnek bennük, meghatározó stílusviláguk mégis az abszurd. Ilyen a négy monodráma, melyek közül hármat már színpadon is láthattunk, s mindkét előadás bizonyította a szöveg értékeit és színpadi "használhatóságát" is.