SBTC - Futballtörténet

A kedves Olvasó az SBTC labdarúgóinak történetét tartja kezében. Tizenkét év után immár a másodikat, a kibővítettet, a javítottat, a „legújabbkor” történéseivel kiegészítettet, ismét e szerzői kollektíva összeállításában.
Az SBTC futballtörténete mérkőzésről-mérkőzésre elevenedik fel a könyvben és rendkívül szorosan kapcsolódik a több mint fél évszázadon keresztül — mai kifejezéssel élve — szponzori szerepet betöltő nógrádi szénbányászkodás sorsához. A labdarúgócsapat múltja a feltételek biztosítása szempontjából két nagy részre osztható. Az elsőben bánya állt az egyesület mögött, biztosítva a működés valamennyi feltételét, a játékosok egzisztenciáját. A sportvezetőket, a testületek munkáját az minősítette, hogy a mindenkori bányavezetéssel milyen kontaktusban voltak. Az egyesületet általában a vállalatnál fontos pozícióban lévő emberek vezették, ez volt a biztosíték, hogy az SBTC-nél is rendben menjenek a dolgok.
A szénbányák fokozatos, majd végleges megszűnésével a problémák egyre növekedtek, veszély fenyegette az SBTC helyzetet, működését. Az első „felülről dirigált” átszervezés az STC létrejöttét eredményezte. Az erők összefogására tett kísérletet két évtized távlatából is dicsérendőnek kell tekinteni. A kivitelezésbe azonban számos hiba csúszott. A szervezők nem tudták, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy ez a futballtradíció megerőszakolása. A városon belül ugyanis a helyi csapatok összecsapása mindig presztízsmérkőzés volt. Például a korábbi években a Salgóbánya nemcsak felsőbb osztályba juttatta az SBTC-t, hanem ki is ejtette a bajnokságból. Ugyancsak óriási csaták folytak a Stécé és a PBSE, a SSE, vagy Baglyasalja csapatai között. Az is hibája volt az átszervezésnek, hogy a sok kis csapatot megszüntették. Az STC végül senkinek nem vált együttesévé.
Később visszaállt az SBTC, de most már a „B” nem a múltra, a bányára emlékeztetett, hanem találóan az új idők gondolatát tükrözte, a BARÁTSÁG szót jelentette, amelyre egyébként is nagy szükség volt.
Az SBTC létét, működését a hatalom képviselői sokszor politikai tőkének tekintették, olykor azonban semmibe vették. Talán legnagyobb válságát az egyesület a 80-as évek második felében élte át, mert a bánya teljes mértékben megszüntette a támogatást. A régi beidegződés szerint a pártvezetés a nagy vállalatoktól kért segítséget. A válaszok lehangolóak voltak. Pénz helyett inkább ilyen-olyan ötleteket adtak. A javaslatok között elhangzott az is, hogy tudomásul kell venni, ha megszűnik az egyesület, de volt olyan is, amely szerint termelő- tevékenységet kell folytatni, kereskedni kell, vagy a bevételből tartsa el magát az egyesület. Végül átmenetileg a megyei tanács mentette meg az SBTC-t, de a problémák nem oldódtak meg.
Hol megcsillant a fény, hol ismételt letargia lengte körül az egyesületet. Nem akadt nagyvállalat, amely felvállalta volna teljes szponzorálással a csapatot. Nem mérték fel a futball varázsát, a mérkőzések hangulatát, az izgalmak és feszültségek levezetésének azt a sajátos formáját, amely semmi mással nem pótolható.
A 90-es évek elején kényszerből az országban is az elsők között megszűnt a sportegyesület, s létrejött az SBTC-t fenntartó sportalapítvány. Az új ugyan kis tőkével indult, de enélkül már régen szanálták volna a Stécét. Bár az egyesületi tagság megszűnt, a mindenre képes szurkolók (dicséret illeti őket) a bérletek megvásárlásával fejezik ki hovatartozásukat. A hatvanas években létesült edzőpálya – amely az elmúlt években „stadionná minősült – lényegében megfelelő nézőtér nélkül, majdhogynem használhatatlanná vált. Talán azzá is vált volna, Kakuk József vállalkozó egykori, SBTC- játékos segítsége nélkül. A 800-1000 fő részére készült lelátó több év után még mindig állja a sarat. Az SBTC a 30-as évek második felétől önálló klubházzal rendelkezett, komplex feladatok ellátására alkalmas épülettel, amelyben irodákkal, szórakozást biztosító helyiségek kaptak helyei. A 90-es évek szomorú történetéhez tartozik, hogy értékesítették az egykori szentélyt, a játékosok törzshelyét, a relikviák tárolásának színterét. Sok évnek kell eltelnie, hogy a szurkolók a történteken túltegyék magukat. Az SBTC székház nélkül maradt és az adminisztráció egyik helyről a másikra vándorolt. A tóstrandi létesítmények is tovább pusztultak.
Mindezek ellenére a csapat a lehetőségekhez viszonyítva sok örömet szerez napjainkban is az egyre kisebb számú érdeklődőnek.
Az SBTC történetében mi arról akarunk tudósítani, ami a zöld gyepen történt. Azt szeretnénk, ha a könyv olvasgatása felelevenítené a látottakat, ha a kötet a vitákban, — amelyek a labdarúgásról, az SBTC-ről folytak, folynak — perdöntő iratként hasznosulna.
Az előző kiadás óta sajnos több nagyszerű sportember már nincs az élők között. Mindannyiukról meg kellene emlékeznünk. E bevezetőben csak László Imrét, az SBTC alapító tagját említjük, aki hagyatékával segítette az SBTC-t és 18 volt játékosnak is juttatott szerény, de nem lebecsülendő örökséget.
Könyvünk nem a történetírás szabályain alapszik. Úgy gondoltuk, hogy a portrék, a fényképek élményt jelentenek a statisztikákban, a számokban elfáradt olvasóknak.
Jó szándékkal, sportszeretettel ajánljuk a kötetet hasznos időtöltésre, okulásra.