Bonaparte fiai

A címben emlegetett Bonaparte nem más, mint a legendás
hadvezér, akit sokan Nagy Sándorhoz hasonlítanak. Igen, a
korzikai származású Napóleonról van szó. Az általa vívott
hadjáratokról és háborúkról már rengeteg könyvet olvashattunk.
Legutóbb Bernard Cornwel írta meg angol szemszögből az
eseményeket a Sharpe sorozatában (ebből eleddig az első három
kötet jelent meg). Érdekességként megemlítem még Sherlock
Holmes kitalálójának nevét, hiszen Doyle is foglalkozik a
témával (Gérard brigadéros). Itt volt az ideje Napóleon
felemelkedését egy francia katona szemszögéből megírni. Na
erre vállalkozott Howard.

1794-et írunk. A Francia Köztársaság már harmadik éve létezik,
a király feje a porba hullott, s hűségesen követte őt az
arisztokrácia nagy része is. A szomszédos országok uralkodói
mindezt nem nézik tétlenül, az ellenük vívott háborúk egyre
kilátástalanabb állapotba sodorják a köztársaságot.
A mindenható Direktórium tagjai (miután minden belső
ellenzékkel végeztek) igyekeznek meggazdagodni és élvezni az
életet. Ez persze nem tetszik a szegényebb párizsi
polgártársaknak, akik fegyvert ragadva megpróbálják
letaszítani az újgazdagokat. A lázadást egy ismeretlen és
fiatal tüzér veri le – Bonaparte Napóleon. Jutalmul nem kíván
mást, csupán az Olaszországi Hadsereg vezetését. Megkapja.
A leendő győzelemhez azonban katonákra van szükség, újoncok
azonban már nem tolonganak a toborzóirodákban. Három év véres
csatái alaposan visszavetették a lelkesedést. Napóleon jobb
híján a börtönökből pótolja a hiányzó létszámot. Az elítéltek
választhatnak: vagy a biztos halál vagy a hadsereg. Valamiért
sokan jelentkeznek dragonyosnak.
Ezután a kiképzés fárasztó hetei következnek, amely alatt nem
csupán az ellenszenves altisztekkel ismerkednek meg, hanem
egymással is. Igencsak díszes társaság jött össze, hiszen
gyilkos, tolvaj, tanító, hóhér egyaránt megtalálható köztük.
Alain Lausard – akit lopásért ítéltek halálra – arisztokrata
származása ellenére (amit kénytelen titkolni, hiszen ha
kiderülne, a többiek azonnal végzenének vele) jól kijön
újdonsült fegyvertársaival. Lovagló- és karforgató
tudományának, bátorságának valamint intelligenciájának
köszönhetően hamarosan előléptetik.
Az első két kötetben az olaszországi hadjárat és az egyiptomi
hódítás részleteivel ismerkedhetünk meg. Meglepő módon a
katonák idejét leginkább a nélkülözés tölti ki. Nagyon gyakran
éheznek, hiszen ekkoriban még nem voltak konzervek, ennivalót
általában a megszállt környékről szereztek a harcoló csapatok.
Az egyiptomi hajóút során az ivóvíz minősége, a sivatagban
pedig a hiánya okoz szenvedést. Megfelelő szállás hiányában
gyakran fagyoskodnak hűvös éjszakákon. A komolyabb sebesülések
általában végzetesek, hiszen a korabeli orvostudomány
fejlettsége az amputáláson kívül nem sok lehetőséget ismert.
Az apróbb sérülések leginkább természetes úton gyógyulnak be.
A lakosság általában ellenséges, gerillamódszerekkel igyekszik
megszabadulni az idegen hódítóktól.
Amikor végre csatára kerül sor, a kiéhezett és lerongyolódott
katonák elszántan támadnak. Az egyik alkalommal például a
tisztek teljesen biztosak a győzelemben, hiszen a védőknél
élelem és víz található, míg a franciák már megint
nélkülöznek. És igazuk lett.

Végezetül: Jóféle történelmi regény, kevés politikai
körítéssel. Lausard és társai nem csupán bajtársakká válnak a
csatákban, hanem részesei Napóleon győzelmeinek is. Részletes
képet kapunk a korabeli francia seregről. Menetelések és
csaták váltakoznak a nélkülözések leírásaival, miközben a
katonák férfias társalgását` is élvezhetjük. További kalandok
várhatók.