Asszonymesék

Abban a kerületben, ahol élek, van egy szép, zöld park. Ebben a parkban szoktam naponta háromszor sétáltatni Lujzát, a kutyámat, és ha van időm, leülök nézelődni. Fél óra alatt elvonul a szemem előtt a környék lakosságának teljes keresztmetszete, járó-kelő emberek, fiatalok és idősek, gazdagok és szegények, jókedvűek és haragosak, szóval boldog, boldogtalan. Jó megfigyelő vagyok, és igen érzékeny. Néha annyi idő elég, hogy belelássak valaki lelkébe, amíg átsétál a parkon…
Édesanyám könyvtáros volt, így gyerekkoromban, miközben őrá várakoztam, „kiolvastam” egy teljes gyerekkönyvtárat. Ott ivódott belém a mesék iránti vonzalom, ami felnőttként is velem maradt. De ma már nem a tündérkertek aranyhajú királylányai érdekelnek, hanem a valódi emberek. Üldögélek a juharlevelű platánok alatt, és figyelem őket. Hallgatom, miről beszélgetnek, elképzelem, milyen lehet az életük, mire gondolnak, kihez sietnek, mi után vágyakoznak.
Hiszen minden pillanatban íródik körülöttünk egy igaz mese. S annak, aki figyel, megnyílik a teljes mesekönyv, és a sok bátor hős között felfedezheti önmagát.