A memória-part

Tegnap, vagy egyszer, vagy néhány napja. Egy nő, akit akkor láttam először, és nem is tudom, hogy kivel jött, mikor, hogy kicsoda és hogyan került oda, egyszercsak már ott ült, elég otthonosan, azt mondta a pincérnek, hogy uram, vagy kedves uram, egy olyat hozzon ki, a könyökével mutatta, milyet is. Nyilván egy süteményre vonatkozott. Akkor ez megvan, ezt lehetett látni az arcán, egy ilyen arckifejezés, hogy most már biztosítva van a süteményezés. Ezután pedig, mert nyilván érezte, hogy nézem, tényleg ránéztem, mert pont úgy ült, arrafelé, amerre néztem, azon a folyosón, ezután odafordult, vagyis ide, felém. És azt kérdezte, hogy miért kell valamit (vagy ilyeneket?) leírni. Könyökölt közben a márványlapon. Ez a testrész tehát ki volt használva. Hát, nem kell, mondtam. De csak egy idő múlva. Hát, nem kell, mondta (A). És aki addig hallgatott, az (B). Nem szólt. És akit elöntött az izzadság, az?
Mondjuk, ez túlzás. Csak a hajam tövénél egy kevés víz. De majd esetleg megered a homlokomon, lefelé.
Ekkor az is az eszembe jutott, hogy jó, de én hogy kerültem oda, de azt nem mondtam ki.