A vas mítosza - Niomé II.

"A fiúcska biztos abban, győztes csatába üget vesszőparipáján. Fakardjával váltig kaszabolja a dús és ártatlanul sűrű bozótot. Szagló gyom valamennyi, vesznie kell. Dicsvágy, büszke érzület ugyancsak, ami hajtja a hadakozót. Magas, gyöszösebb kóró, bogáncs, aszat, muhar, lapu vagy paréj legázolva. Számba véve a háború: győztem, szóval megérte, gondolja hetykén.
E fiúból katona lesz, akárki meglássa - emlegeti mindenki. És valóban. A gazokat aprító gyerekecske fényes kedve kísérti, mikor felcseperedik. Hadba áll. Tusákban gyakorolja magát. Tábort ver. Vonul a sereggel. Lelkendezve hallgatja a vitézek szedett-vedett hősi tetteit. Várva várja, hogy verekedjen.
De aki marconákkal cimborál, a végzettel húz ujjat. Már az első csetepaté rádöbbenti: a visszaút elrekesztve, bekerítette a saját ármádiája; szemben pedig dühödt pribékek viharzanak felé, fent és keményre edzett, hegyesre fényesített fegyverük az ő vérét venni rázattatnak. Az ellen éppolyan eltökélt, mint a harcmező ezen oldalán fenekvő."