Xanadu (Föld, víz, levegő) - Völgyhíd + A mélygarázs + Ne haragudj, véletlen volt

Nem nagy dolog. Kell pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges tengerész, egy velencei kereskedő, egy piránói lány, kell egy nagy tenger, kellenek rá hajók, kell Velence és kell Piránó, kell Marlon, a régi kópé, és az elrejtett angyal lány, Marion. Összekeverjük, kiöntjük és készen van az első fejezet. Keverünk harmincnyolcszor és készen van mind a harmincnyolc fejezet. Nem nagy dolog. Bárki megcsinálhatja, ha van neki egy akkora tálja, amibe belefér pár tucat angyal, egy Temető, néhány részeges matróz, egy nagy tender, meg Velence... Három szereplő. Egy történet. Mindhárom áldozat, mindhárom elkövető, és azok is ők hárman, akik véletlen keverednek az eseményekbe. Egy, ki a mesék világa felől szemlél, egy, ki az okokat kutatja, egy, ki vádakat olvas a világra, hogy mért olyan, amilyen. Egy férfi és két nő. Mindhárman ki akarnának keveredni a napvilágra, mégis ott bolyonganak valahol a mélygarázsban. Három, szerelem utáni élet és egy valahai szerelmi viszony három sarka, s egy készülődő titokzatos bűntett. Mit jelent élni, érezni, kötődni, sorsot építeni? Mit jelent egy olyan világban lenni, ahol minden élet egyedi és autentikus, de az életek közös világa telis-teli van hamissággal? Számvetés azzal, ahogy élünk és éltünk, s egyben sors és korkritika A mélygarázs. Sodró monológok, meghökkentő gondolatfutamok, a múlt és az életépítés kendőzetlen feltárása. Szembesítés képzeteinkkel és tévképzeteinkkel. Kedves olvasó, Háy János könyve ez, és róla magáról, Háy Jánosról szól. Nem a világról, hanem annak csak egy kicsiny darabjáról, úgymond, amelynek működéséért ő és csakis ő felel.
Az persze, hogy ebben a szövegben saját magáról árul el Háy János mindennap valamit, megtévesztő is lehet. Járványnapló, ötlik föl benned talán a szó. És hogy a napló személyes, ha pedig személyes, akkor - gondolhatnád - még sokkal inkább a szerzőjéről szól, mint azok a könyvek, amelyeknek egyik szereplőjét sem hívják úgy, ahogyan a szerzőt valójában hívják. Az a szerző tehát, aki ezt a könyvet írta, és akinek ráadásul a foglalkozása is téma most, a saját nevében kínál betekintést az életébe és a gondolataiba, ha igaz. Most, most! Amikor. Hiszen rendkívüli helyzet, sőt korszakhatár ez, ami után semmi sem mehet majd már úgy, olyan hibásan, olyan vacakul, ahogyan eddig ment. Az ország, a világ. És hogy az író megmondja most nemcsak azt, hogy mit főzött tegnap, és máma mit fog, hanem azt is, hogy szerinte hogyan lesz eztán. A vírus utáni jövőben, ha majd.
Ha igaz.
Csakhogy ez nem biztos. Ennek a könyvnek a szerzője ugyanis nem szeretné megmondani, hogy majd mi lesz. Talán változik valami, aztán mégse. Neki azonban elsősorban nem a világgal van dolga, hanem a világ kicsiny darabjával. Arról kell pontosan tudósítania annak, aki ír, tehát (tehát) igazat mond. Nem a felszínről, nem a hírekről, nem a kilátásokról, nem is a vírusról. Hacsak úgy nem, hogy vajon mi volna az? Istenbizonyíték? Ellenség? Kinek-minek az ügynöke?
Az mindenesetre, aki ezt a könyvet írta, igazat mond. Rólad, kedves olvasó, azaz magáról persze. Persze hogy magáról. Arról is, hogy mit álmodott, és hogy álmában azt kéri tőle valaki, aki valójában nincs már, hogy ne haragudjon. Barna Imre

Három ember különálló és közös sorsa, három monológ, ami egy pillanatra sem idegen tőlünk, mert rólunk beszélnek, mert belőlünk vannak összerakva. Fogják a kezünket, és végigjárják velünk a földmélyi termeket, nemcsak az ő világukat, hanem a miénket is. Csípni fogja a szemünket a füst, néha úgy fog tűnni, teljesen elfogy a levegő, és fájni fog, nem csak a fejünk. De mégis érdemes végigjárni a föld alatti világot, mert így van esélyünk, hogy elérjük a napsütötte sávot. Mi kiléphetünk, míg a szereplőink visszafordulnak, hogy kézen fogják, s a félhomályos termeken végigvezessék az újabb vándort.