Koppány Erzsébet lázadása

Részlet a könyvből:

Tizennégyéves korában olyan a nő, mint a virág hajnalhasadás előtt. Vállain hordja még az éjszaka puha palástját, de már hamvas, kiborulni készülő szirmaival kíváncsian, ösztönösen arrafelé fordul, merről a világot fénnyel tápláló napkorong felbukkanni kezd. Vár. Feszült, fiatal idomokkal, tágranyílt csillagszemekkel, illatos, üde, örömökre kész lélekkel vár. Várja az életet. Öntudatlanul várja. Nem is ismeri a szó értelmét, de ösztönösen a lényeget érti alatta. Azt várja, ami a legszebb: úgy érzi, hogy egyedül csak az ő szíve reszket a kimondhatatlan utáni vágyban és ujjongva borulna földre egy édes látomástól csupán, mert azt hinné ilyen a boldogság.
A tizennégyéves leány este arra vár hűs, keskeny ágyában, hogy jőjjön el a ragyogó reggel és reggel az ébredés édes melegében bizalommal mosolyog az lekövetkező szép órák felé. Mert ami következik, az csak szép és kellemes lehet. Talán éppen ma lesz az a nap, amikor történik vele valami. Talán már délelőtt eljön a csoda, talán már akkor, mikor belép az iskola kapuján. Szembejön vele az a nyulánk nyolcadikos és széles mozdlattal mélyen megemeli előtte a kalapját. Ő persze komolyan bólint, de egyetlen arcizma sem árulja el meglepetését. Az is lehet, hogy később, a délelőtt folyamán történik vele valami lélekverdeső esemény. Som tanár úr például kihirdetheti az egész osztály előtt, hogy az ő dolgozata messze fölülmulja tartalomban és kidolgozásban, külső forma csinosságában a többiét. Ő pedig csak ott áll lesütött szemmel és Balázs Chrisztára gondol a szép, elegáns és gazdag leányra, aki mindezt a dicséretet sohasem kaphatja meg.