A Pécsi Műhely nagy képeskönyve

A ​Kortárs Magyar Művészeti Lexikon szerkesztői kifelejtették Ficzek Ferencet, akkor gondoltam, hogy nem csak róla, hanem a Pécsi Műhely többi tagjáról, – rólunk egy írásokat és sok képet tartalmazó könyvhöz próbálok pénzt szerezni, azért, hogy megismertessek mindenkit azzal a sokrétű tevékenységgel, ami az 1970-es években megszületett valahol lent délen, Pécsett. Ennek az ötletemnek a megvalósításához partnereket találtam barátaimban, a Műhely tagjaiban, mert ők is fontosnak tartottak egy átfogó megmutatkozást. (…)
Halász Karcsi azt mondja, komolytalan a képeskönyv elnevezés, Kismányoky Karcsi szerint jó a sok kép, mert úgy sem olvasnak az emberek, Szijártó Kálmán meg bízik abban, hogy új, nem ismert dolgokat fedeznek fel az olvasók, én pedig remélem, nem csak nekünk volt fontos ez a munka. Az összeállítás, a szerkesztés estéin és éjszakáin 'előjöttek' az emlékeink, a 30-35 évvel korábbi hétköznapok, a célok, amelyekért akkor dolgoztunk, a zsörtölődések, a súrlódások, az örömök, az utazások és a kiállítások, a barátok és az ellendrukkerek, egy más – akkor megváltozhatatlannak – hitt világ mindennapjai. Végignézve a könyv lapjain megállapítottuk, van néhány pont, amit azóta sem sikerült túlhaladni senkinek. Aknai Tamás írt egy könyvet a szemtanú és 'sorstárs' által motiváltan, 1995-ben a Pécsi Műhelyről, úgy gondoljuk annak jó kiegészítése lesz ez a kötet.
Pálinkás György és Antal István szövegei új összefüggésbe helyezik műveiket, esemény és kiállítási dokumentációink böngészésre, munkásságunkat bemutató oldalaink felfedezésre, a meglévő tudás felelevenítésére várnak.
Ajánlom ezt a gyűjteményt azoknak, akik szeretnének a magyar kortárs képzőművészetről még többet tudni. Számítunk a fiatalok, leendő kollégáink érdeklődésére, remélve, hogy eredményeinket fel tudják használni művészetükben.
ELŐSZÓ
Felfogható bizony úgy is, mintha ma lett volna a tegnap. Próbálkozunk eligazodni a történelmi forráscsövön-, egyszerű, ha a múltat nem ítéljük meg. Mert sebet üt az idő, ezért ne kíváncsiskodjunk. Konfliktusosodhatunk ugyan, de hol a fényképész, hol a fényképezkedő nem igazán tanú a kiszolgáltatottság ideologikus korából.
Kilöttyent tintafolt, elkenhetjük, legfeljebb halványul.
De mitől, hogy az eltűnt idő emlékképei, akár a villanófény káprázata váratlan törnek ránk, pedig már feledkeznénk sok dologról.
Dadog már most a szavam a vesztett időben, és a képek megszólítást kívánnak volt jelenünkről. Látva a múlt tereit, ifjúságunk színhelyeit, ahol az igazi főszereplő a város, Pécs: teraszos domboldalaival, lépcsőkorlátaival, encián-árnyú kapualjaival, találkozásaink tanúival.