Pokolkapu

Szenvedésben született a kötet, nagy betegségben: a szerzőre gazemberek támadtak este, majdnem agyon is ütötték, ismeretlenek vitték be a sürgősségre, évekbe telt, míg talpra állt. Hogy azért verték-e meg, mert cigány, vagy azért, hogy kirabolják – már sosem derül ki, jó magyar szokás szerint a támadók ismeretlenek maradtak. De Sárközi László – bár eleinte fontolgatta, hogy abbahagyja az írást – nem tört meg. Összeszedte magát, megírta a szonettregényt, erről a borzalmas esetről, a kemény harcról a gyógyulásért és erről az egész irgalmatlan sorsról, ami olyan sokaknak jut – és amiről vagy nem szokás tudomást venni, vagy ha mégis észreveszi valaki és szóvá tenné, azt legalábbis hazaárulónak bélyegzik.

Cigány sors, költősors, magyar sors… cudar egy sors, ez jut Hunniában, legalább írja meg valaki, ha változásra nincs is sok remény. De tudjunk róla, és tudjanak az utódaink is. Talán nem reménytelen.