Dalol az orvos, mesél a kórház

A kötetbe helyezve: egy receptet utánzó nyomtatvány, melyen a szerző ajánlja könyvét. Kiadói rajzos papírborítóban.

ELŐSZÓ
Örömest teszek eleget a szerző - volt műtőnövendékem - kívánságának, hogy szellemi gyermekeit néhány elöljáró szó kíséretében vezessem az olvasó elé. De midőn ezt teszem, úgy érzem, súlyos határsértést követek el oly terület ellen, amely engem nem illet. „Sutor ne ultra erepidam!" Azt kérdezheti az olvasó: hogy jut sebésztanár ahhoz, hogy költeménykötethez élőszót írjon? Nekem is ez a véleményem. Nem is akarok bírálója lenni a verseknek. Csak annyi közöm van hozzájuk, mint minden szép iránt vonzó léleknek, amely gyönyörűséget talál az emberi szellem nemes alkotásában, legyen az kép, szobor, technikai remekmű, vagy a nyelv művészi mezébe öltöztetett gondolat: próza vagy költemény. El tudok merülni bennök lelki gyönyörűséggel és felvidulni általuk, el tudják felejtetni velem ideig-óráig a sok nyomorúságot, amelyet orvosi napi munkámban látni vagyok kénytelen és megszabadulni a kielégületlenség érzésétől, mely sokszor kísér túl a munkán is.
Késsel dolgozom, azzal keresem az élő testet boncolgatva a természet rejtélyeit a beteg szervezetben és igyekszem, az életerőt támogatva, a beteg testet a gyógyulás felé vezetni. Verset boncolgatni nem tudok, de szabad megkísérelnem a költő ihletét a mindennapi munka szürke prózaiságától - amelyből versei fakadnak - követni a képzelet megnyilvánulásáig.