Valami szúr

Ha a festő egy képet megfestett, a zeneszerző egy szimfóniát megkomponált, ez nem jelenti rögtön azt, hogy egy műalkotás született. Ez csak akkor történhet meg, ha a képet megtekinti, a zeneművet meghallgatja valaki. Így van ez a vers esetében is: valakinek el kell olvasnia az írott költeményt. Egy műnek csak akkor van esélye a műalkotás szintjét elérni, ha valaki magáévá teszi, szellemileg és érzelmileg azonosul vele, tartalmát saját gondolataival, érzéseivel kiegészíti; más szóval: a festményt, a szobrot, a zenét, a szavakat saját életének tükrében újra és újra életre kelti. Egy mű halhatatlanságát egyedül az dönti el, hogy ez a párbeszéd képes-e bennünk azokat a reflexiókat kiváltani, amelyek az alkotó szándékában voltak. Ennek megfelelően, nem csak a művész tekinthető a műalkotás szerves részének, hanem mi magunk is. Egy új műnek magában kell hordoznia minden korábbi műalkotás szellemét. Ellenkező esetben elkerülhetetlenül és végérvényesen megszakítjuk kulturális evolúciónk fejlődési folyamatát, amely létfontosságú az emberi faj fennmaradásának szempontjából. Létünk így nem ágyazódik be az idő dinamikus áramlásába, hanem összefüggések nélküli epizódokra esik szét. Ez a kulturális dezintegráció csak akkor kerülhető el, ha sikerül történelmi hagyományainkat a jelen igényeivel összehangolni, ami feltétele annak, hogy esztétikai fejlődésünk a következő generációk életében is töretlenül tovább tudjon folytatódni. Egy műalkotás tartalma, jelentése megváltozik annak tükrében, hogy aktuálisan milyen térben létezik, kinek az érzékszervével kerül kapcsolatba, tartalmát kinek az agya interpretálja, és végül, de nem utolsósorban, hangulata mondanivalója kinek a lelkét érinti meg. Egy alkotási folyamat nem más, mint az idővel való állandó küzdelmünk. Sikerül maradandót alkotnunk, akkor esélyünk nyílhat arra, hogy megnyerjük ezt a csatát.