Egy kutya naplója

Csak jártam-keltem, mint a szabadhomok. A forgatagban azért, mi tűrés-tagadás, jó volt elilleni, elillanni, semmivé válni. Nem tudom, talán ez volt a legnagyobb lélegzetem, ezért is sodródtam szánt-szándékkal semeddig, a fővárosig, hogy valahogy mindenütt legyek, de sehol is, és mindenkit szeressek, de senkit is, és lakjam is valakinél, de senkinél sem, a földön és a fellegekben, a semlegesség kék vizeiben. Én a kellemes, hallgatag, némán sétálgató kezeskutyák selyemnyájához nem akartam tartozni, annál rücskösebb volt az előéletem. Igaz, a púposhátú, mindenütt kitérülő különcök közé se vágytam, de mindenképpen szélesen akartam látni, egy mindentudó senki akartam lenni, de akit minden vak is meglát kapásból, és nem felejt el soha, és behív esetleg vagy megkínál jószóval, mással, pompás semmiségekkel.
(Egy kutya naplója)

Az ember akkor is fél a másik embertől, ha soha semmi bántalom nem érte. De kit nem ért bántalom? Lehetetlen úgy felfogni a világot, hogy bizonyos benyomásokat ne érezzünk bántalomnak. A hó vakított. Csak szemüvegben tudtam kimenni a szánkópályára, annyira sajgott a szemem. A tökéletlenség. Amíg nem lettem tökéletlen, féltem a tökéletlenségtől. Aztán jönnek a kis hibák, és megtanítanak a derűre. Én a fóbiáimnak köszönhetem, hogy felérek a fejemig. A csóktól rettegtem, az üres terektől. Nem szívtam először, hanem fújtam. A csók nem cigaretta. Két szájbarlang érintkezése nyelvközösüléssel, mi ebben olyan gyönyörletes és dögletes. Aztán írd le és emlékezz, mikor csókoltál utoljára. Édes dolog leírni az utolsó dolgokat. Az elsőket leírják a fiatalok.
(L’ultima cigaretta)

Báthori Csaba 1956-ban született Mohácson. 1981 és 1996 között Ausztriában élt. Költő, esszéíró, műfordító.