Kartal utolsó kalandja

Részlet a könyvből:
"Hiszen találkoztam én a halállal nem is egyszer.
A király lovagja voltam, forgolódtam nehéz csatákban, viaskodtam sokféle kalandban. Vágtam is, öltem is. Láttam barátot is, ellenséget is halódni.
Megszoktam a halált.
Akinek kard van a kezében, megszokja azt. Hanem ez a halál más volt. Borzongató, gúnyos, kegyetlen és nevetséges. Akár egy rossz álom!
Hallgassátok csak!...
Az Úr 1342. évét írták. Jakab havában jártunk. Ilyenkor, júliusban az egész ország az aratás izgalmában él. Aki még nem vágta le a búzáját, az eget lesi folyton, nem jön-e alattomos jégverés az utolsó pillanatban. Morzsolgatja a kalász,t várjon-e még vele, nem fog-e peregni a szem? Bőséges aratás ígérkezett azon a nyáron. Ahogy most visszaemlékezem, az az esztendő volt Károly Róbert királyunk országlásának legszebb éve. Az egész ország pedig mintha máris a mennyei paradicsomhoz volna hasonló. Mit is mondjak? A nyár nyár volt, mégsem aszályos, a tél tél volt, de sosem kegyetlen, a földek dúsan teremtek, a nyájak kövérre híztak, az erdők vaddal, a folyók hallal teli voltak. A béke és a bőség ideje közelgett, így aztán az emberek szívében is megkondult valami kis harang, virágos jókedvük kerekedett, egyszeriben mindenki nyájas és mosolygós lett.
Bizony mondom, a gazdag kalmár vagy a védtelen nő is magányosan járhatta az ország útjait, soha senkitől bántódása nem esett."