Életem (Piaf)

Meghalok, és annyi mindent mondanak majd rólam, hogy már senki nem tudhatja, ki is voltam valójában. Azt gondolják, ennek nincs olyan nagy jelentősége? Igaz. Mégis bánt ez a gondolat. Éppen ezért, amíg még tudok, beszélni akarok magamról. Vállalva akár a botrányt is. Kórházi ágyon fekszem, és diktálom emlékeimet, amelyek seregestől árasztanak el, ostromolnak, hálóznak be, borítanak el. A múltam nem rendeződik bölcsen körém. Arcok, testek, lökdösődnek, mondván: "Én, én elsőnek!" Vannak boldog pillanatok, de aztán jön a többi, jóval számosabb. De még bármi megtörténhet velem az utolsó számadás napjáig. Jól tudom, hogy ott fenn kérlelhetetlenül ismételem majd magamnak, mint egyik dalomban: "Nem, nem bánok semmit sem."