Jogelmélet - Társadalomtudományi trilógia II.

E kötetben a jog átfogó elméletét igyekeztem kibontani. A társadalomelméleti kiindulópontokat ehhez elsősorban Niklas Luhmann elméletére alapoztam, és ennek megfelelően a társadalmat mint az átfogó valóság értelmi rendszerképződését vettem alapul. Tőle eltérően azonban a társadalom uralmi szerkezetét is megpróbáltam beemelni társadalomelméleti összegzésembe, és a jog elemzésénél igyekeztem figyelemmel lenni az össztársadalmi szinten domináns csoportok jog feletti meghatározására. A luhmanni elméletből következő kiindulópont szerint a fizikai és biológiai rendszerek bázisán a társadalmiság az egyének pszichikai rendszerén keresztülemelkedik ki önálló rendszerszintként. A stabil szerveződések anyagát itt már csak az értelem és ennek rögzülései adják. A fogalmakká, disztinkciókká, cselekvési mintákká és normákká rögzült értelem válik a társadalom sajátos anyagává. Ez a gondolati vonal Diltheyig, Husserlig megy vissza, de Luhmann ezt a szálat a komplex rendszerek elméleteivel ötvözte, és én ebben a formában használtam fel. Nem követtem azonban Luhmann-nak azt az elméleti fordulatát, amely a hetvenes évek végétől egyre inkább eltolta elemzéseit az autopoietikus rendszerkoncepció felé. Ezzel a fordulattal ugyanis fokozatosan háttérbe szorultak írásaiban a társadalmi képződmények stabil struktúrái, és megítélésem szerint egy sor korábbi meglátása veszendőbe ment.