Keresztes háború Európában

Európában ​már dörögtek az ágyúk, mikor a Fülöp-szigetekről hazaindult az Egyesült Államokba egy alezredes, hogy bekapcsolódjék a hazai hadsereg fejlesztésébe. Akkor már minden tisztán látó ember számára világos volt, hogy az Egyesült Államok nem maradhat ki a globálisnak ígérkező konfliktusból. Az alezredes szolgálattételre jelentkezik a minisztériumban, és Marshall tábornok, a vezérkari főnök kérdést tesz fel neki az ország katonapolitikai helyzetéről. Ő igyekszik pókerarcot vágni, és azzal tér ki az azonnali válasz elől, hogy tanulmányozza a helyzetet… Az alezredes neve D. Eisenhower. Így kezdődött egy karrier, amely a legmagasabbra ívelt, ameddig csak ívelhetett – az Egyesült Államok elnökségéig. De közben még történt egy és más. A minisztériumban Marshall szűkebb törzséhez osztják be. Feladatuk a döntések előkészítéséhez információkkal ellátni a minisztert. Eisenhower jeleskedett ebben a munkában, és egyre fontosabb feladatokat bíztak rá. Anglia és az Egyesült Államok között mind szorosabb az együttműködés, de mintha a Londonba küldött amerikai katonai missziónál nem jól mennének a dolgok. Marshall 1942 májusában Eisenhowert küldi Londonba, aki akkor már vezérőrnagy. Aki egyszer elindult az érvényesülés útján, azt semmi sem állíthatja meg. Észak-Afrika, Olaszország és Európa lesznek ennek az útnak az állomásai, de most már nem az íróasztal mellett, hanem magas, végül pedig a legmagasabb parancsnoki beosztásban. 1943 karácsonyán Roosevelt őt nevezi ki az Overlord legfelsőbb parancsnokává… A nem mindennapi életutat maga a főszereplő meséli el. Mint parancsnoknak nem volt könnyű dolga. Koalíciós háború, amelyben a felek külön érdekei hatnak, a zöldfülű csapatok, a harctéri tapasztalatok teljes hiánya, az otthoni sajtó és a pártok elnökválasztási vetélkedései és még sok egyéb tényező, de nem utolsósorban magának a szerzőnek a legalábbis különösnek mondható hadászati felfogása teszi döcögővé a döntő szövetséges túlerő előretörését Berlin felé. Ez az előretörés nem dicsekedhet látványos sikerekkel, a cannaei csatához hasonló nagy megsemmisítő ütközetekkel és szükségtelenül meghosszabbította a népek szenvedéseit. Egy ízben a már elért siker is veszélybe került: az Ardennekben előállt helyzetet csak a szovjet csapatok időben előrehozott támadása és az örök ellenlábas, Montgomery mentette meg… Valóban, ha a szovjet csapatok nem törnek olyan ellenállhatatlan lendülettel előre, és Eisenhowernak nincsenek olyan jó parancsnokai, mint Bradley, Montgomery és Patton, talán még tovább tart az emberiség szenvedése. A könyv legújabb kori történelmünk értékes dokumentuma, amely sokszor bepillantást enged a kulisszák mögé és érthetővé teszi azt, hogy az adott erőviszonyok mellett miért volt olyan hosszú a győzelemhez vezető út. A szerző nem szépíteni igyekszik a történteket, sőt vázlataiból kitűnik, hogy a második világháború döntő arcvonala a szovjet-német arcvonal volt.