Vízfolyások környezetbe illeszkedő szabályozása

Ha egy vízfolyás-szabályozással foglalkozó szakembert megkérdezünk, hogy mi a célja a munkájának, nagyon határozott választ tud adni: a vízfolyást olyan tartósan dinamikus egyensúlyi állapotba kell hozni, vagy abban megtartani, hogy az bármely vízállásnál elégítse ki a társadalom indokolt és gazdaságilag elérhető szükségleteit. Ezt a társadalmi célt műszakilag ma akkor érjük el, ha a kis-, közép- és nagyvízi meder alkalmas arra, hogy bármely keresztmetszetébe érkező víztömeget, hordalékot és uszadékot károkozás nélkül tovább tudja vezetni.
Ez a sommás és racionális célkitűzés világossá teszi a meder állandósítására való törekvést, a töltésezéseket, partfalakat, a kisvizek összeszorítását, a mellékág-elzárásokat stb., ugyanakkor tükröz egy, ma már egyre nehezebben tartható szemléletet. A folyószabályozónak azt a „szelíd alázatát", amellyel a társadalmi igényeknek, különösen a termelési-gazdasági szükségleteknek olyan könnyen aláveti a vízfolyások ökológiai rendszerének életfeltételeit. Ez a szemlélet nem tekinti nemzeti kincsnek a természet és az élővilág értékeit, legalább is nem olyan nagynak, amelyet a biztonság és a termelés feltételeinek az olcsóbb megoldásáért ne lenne érdemes feláldozni.
Ennek a szemléletnek történelmi előzményei vannak. Az ember a fejlődésének első néhány százezer évében a természettől készen kapta mindazt, amivel a csekély szükségleteit kielégíthette. Amikor tudatos termelő munkát végzett, akkor - egyelőre öntudatlanul - formálni kezdte a természetet. A termelékenységnek a növekedésével ez a formálás egyre szembetűnőbb lett. Egyre nagyobb területeket hódított el és alakította azt a maga hasznára, egyben az ott található élőközösség kárára, egyre gyakrabban annak a teljes vagy részleges megsemmisítésével. Ez tulajdonképpen nem is volt helyreállíthatatlan baj addig, amíg az emberiség a gyorsuló létszámnövekedésével és tevékenységének a kiterjesztésével már gyakorlatilag a Föld teljes felszínén létében nem kezdte támadni a különféle élő fajok ezreit, ami a természet - végső soron az egész emberiség - pusztulásával fenyeget.
Már késő van ahhoz, hogy egyszerű eszközökkel, a régi módszerek óvatosabb alkalmazásával a természet saját törvényei szerinti régi életét érvényesülni engedjük. Ezért az embernek tudatos, megfontolt és kellően óvatos munkájával kell ezt visszaállítani, majd fenntartani. Különös gondot kell fordítani a természetes vizek környezetére, mert az élővilág mindig a víz közelében a legbőségesebb, ott alakulnak ki a legbonyolultabb rendszerek (ökoszisztémák), amelyek fenn tudják tartani a víz jó minőségét és otthont adnak sok védett élőlénynek.
A víz köztudottan az életnek alapvető, semmivel sem pótolható feltétele, az élő szervezetek nélkülözhetetlen alkotórésze. Az ember sem tudja nélkülözni, még a legdenaturáltabb nagyvárosban sem.
Az ember biológiai vízszükségletét azonban messze meghaladja a korszerű termelésben felhasznált víz, amelynek szintén csak kis része épül a termékbe. Nagyobb része visszakerül a természetbe, de már szennyezetten.