Erdélyi elégiák

Jékely Zoltán a mulandóság költője volt, egyszersmind az életé: a teljesség vágyáé, a tiszta örömé. Nosztalgikus érzése arról árulkodott, hogy az elveszített derű és harmónia korántsem végleges, visszavívhatatlan veszteség. Az elégikus képekbe szüntelenül belejátszott az élet szeretete. Jékely Zoltán verseiben az élet és a halál fogalma együtt volt jelen, egymásra kérdezett és egymásra felelt. A mulandóság miatt érzett fájdalmat a természet vagy az ember által alkotott kultúra iránt tanúsított érdeklődés enyhítette, az örömbe viszont az elkerülhetetlen végzet ismerete vegyített tragikus érzületet. Költői világa így volt teljes, így fogadta magába az emberi sors ellentmondásait.