Tájirodalom

Praznovszky Mihály személye különösen jó példa arra, hogy kis hazánkban sokfelé lehet otthon az ember. A Nógrád-Budapest-Veszprém hármasságában élő és alkotó irodalomtörténész (és irodalom– meg múzeumszervező és irányító) egész eddigi pályája ezt igazolja. Ha őseinek lengyel származását, családja alföldi és felvidéki kötődését nézzük, akkor meg még tágabbak a határok. Ilymódon Tájirodalom című kötete hasonlóképpen csak tágabb összefüggéseiben értelmezhető. Még akkor is, ha itt bevallottan olyan szerzőkről szól, akik a veszprémi, az észak-dunántúli régióhoz kapcsolódnak. Ám kik ők? Például Batsányi János, Kisfaludy Sándor, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Déry Tibor, és ugye nem kell szellemi bűvészmutatvány ahhoz, hogy belássuk az ő egyetemességüket?
Praznovszky alapállása: “Mi kötheti az embert egy tájhoz, egy kicsinyke földdarabhoz? Megválaszolhatatlan kérdés, miként ennek párja is: mi is az a hazaszeretet; Vajon mitől kedvesebb a táj, ahol élünk, szívdobogtatóbb az emlék, amely elénk idéződik? Olyan kicsiny haza ez, hogy minden szegletét egyforma szívmeleggel lehet bejárni, megölelni, de mégis van amelyikre e kicsinyből is azt mondjuk: ez a miénk! Ez az enyém!” Szerzőnk stílusa itt és másutt érintkezik a líraisággal, nyelvezete a legszebb irodalomtörténeti és esszéhagyományt követi. Szakmabeliek és olvasók egyaránt élvezhetik eszmefuttatásait, elemzéseit, szellemességét.
Ebben a könyvben így élvezhetjük például a Kisfaldy Sándor és Batsányi János kapcsolatát bemutató írást. A hajdani kor két kiválóságáról egyben miniportrét is kapunk, s persze ugyanakkor számos érdekes irodalomtörténeti adatot. Praznovszky azonban az adatokat is úgy szolgáltatja, hogy közben egy csöppet sem untatja olvasóját. Ilyen írás a Batsányiról közölt másik is, ami akár egy kézikönyv része lehetne. Azok számára sem haszontalan, akik alig tudnak valamit A látó költőjéről. Közben persze képet kapunk a XVIII. század végén oly sok tragikumot szülő korról, a kortársak sanyarú sorsáról is. (Kár, hogy – nyilván nyomdai hibából – a 44-45. oldalon nagyjából ugyanazt olvashatjuk, mint a 46-47. oldalon...)
A fentieknél is színesebb, amit Kisfaludy Sándor és felesége, Szegedi Róza levelezéséről olvashatunk. Az irodalomtörténész ezúttal gyakran a háttérben marad, s jelentős teret szentel írása hőseinek. A szerelmi és háborús kalandokat átélő férfiú és a nála visszafogottabb asszony kapcsolata bomlik ki ily módon előttünk. És természetesen olvashatunk a badacsonyi szüretről, a gazdálkodás részleteiről.
Túlzás lenne azt állítanunk, hogy a Tájirodalom szerzője a magyar irodalomtörténet legfontosabb tényeinek eredt a nyomába. Epizódok inkább ezek a Praznovszky megvizsgálta történések, ám kétségtelenül részei a nagy egésznek. Miként például a Petőfi Sándor veszprémi napjait feltáró írás is. A 48-as adatok pedig éppen nem jelentéktelenek! “Másnap indulnak tovább Városlődre, ahonnan egy-két napi ott-tartózkodás után érnek vissza Veszprémbe. Itt értesülnek a francia forradalomról, s Petőfi szinte száguld Pestre, hogy részese legyen a nagy eseményeknek.” – olvassuk befejezésül. Az ilyesfajta események természetes táplálói az adott irodalmi kultusznak, a már-már áhítatos tiszteletnek. Praznovszky szerint a múlt század különösen gazdag ebben a tekintetben. “Ennek társadalmi okai rendkívül összetettek, politikai és közgondolkodási elemeket egyaránt találhatunk mögöttük.” – írja a Jókai Mór tulipántos ládájában.
És esik szó a legújabb korról is, pontosabban Déry Tibornak a Balatonfüredhez és a Tamáshegyhez fűződő viszonyáról. Praznovszky Mihály rendkívül plasztikusan rajzolja meg a már öregkorában odakerült nagy író élményvilágát, a fontos műveket (Ítélet nincs, A napok hordaléka, Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Kedves bópeer..!) inspiráló táj és emberi környezet hatásait.
A Tájirodalom egészével azt bizonyítja Praznovszky, hogy az alkotók köré fölépült kultusznak irodalomtörténetileg sem jelentéktelen a szerepe, és mindenképpen az adott életmű teljességéhez tartozik. (Vár ucca tizenhét könyvek, Veszprém, 1996.)