Erdélyi lakoma - történelmi szakácskönyv

FÜLSZÖVEG
Ha volna itt középosztály, s nemcsak a szemforgató rizsa róla, akkor nem kéne elmondanom, ki Kövi Pál, természetesen módon tudnánk róla, ismernénk az éttermét, az éttermeit, egyáltalán tudnánk, hogy mi az a gasztronóm (és megtanultuk volna, hogy a körözöttbe kevés sört öntsünk, majd tegyük egy órára a hűtőbe, mely alatt a sör könnyű erjedési folyamatot indít be.), becsülnénk mint jelentős vendéglőst és ekképp mint kultúraformáló személyiséget. De a könyvolvasók így is ismerik: Erdélyi lakoma című könyve okkal tette híressé, tisztesség, tartás, sőt hazaszeretet összefüggései a főzéssel, a konyhaművészet történetével vagy az édesanyja kovászával: ennek természetességéről ad hírt Kövi Pál élete is. Ha két életem volna, rémlik, nincs az övé lehetne az egyik. Balassagyarmaton született 75 éve, Palócföldön, én is palócul beszéltem elsőre életemben (kicsit palócoztunk is olykor "két fogás közt"), a háború után profi futballista lett Olaszországban, talán a Fiorentinában játszott, nagy irigykedésemben elfelejtettem, mindez már önmagában is elég volna (és akkor az én elhunytamkor is, mert azért hunyni elhunynék abban az életemben is, kondoleálna a Beckenbauer), és akkor jött még a hihetetlen vendéglősi karrier New Yorkban. Abban a városban tudott az első tíz közt lenni, ahol percenként alapíthatnak akár franciák is éttermet. Az övé a Four Seasons meghatározta a New York-i szcénát. És egyáltalán: haptákban álltak előtte a világ nagy szakácsai! (Láng és Kövi: mintha Bozsik és Puskás.) Palóc, foci, ínyenc: szép és nagy életem lett volna abban a másodikban.
Örülök, hogy - ebben az elsőben - ismerhettem, örülök, hogy itt-ott eszegethettem vele, hogy láthattam olykor működésben, ahogy például megbeszélt egy menüt a szakáccsal, melyek mögött azonban egy élet összefüggései vannak. Egy magyar úr New Yorkból (vagy inkább: New Yorktól Balassagyarmatig), egy polgári grandseigneur, világkonyha és plebejus receptek, egy "komoly, magyar verzió". Mindenki Palkónak hívta, én nem mertem sosem. Talán most majd, magamban.
Esterházy Péter

Létvégi hajszában, mely betölti öreg napjaimat, gyakran jut eszembe Kövi Pál barátom. Amilyen későre találkoztunk kézfogásközelben, oly korán ment el örökre, személyes veszteségemként is. 1992-ben, mikor New Yorkban lehettem vendége, új találkozások tervét szövögettük csöndes esti beszélgetés közben. Pokoltól menekített élete felől faggattam, amerikai sikereinek titkát feszegettem. Szerényen szólt önmagáról; rajongó szeretettel az édesanyjáról; keserűen a faji gyűlölet tornádókorszakairól. Aztán szerelméről: Erdélyről is. "Nem volt bölcsön ringató földem" - mondta lakomakönyvéből ismerős szavakkal, majd hozzátette: "Mégis hálával tartozom neki":
Áldozatos fáradozással szép könyves emléket állított aranykort is látott, de siralmas állapotra jutott kicsi országunknak. Lankadatlan szenvedélyként lobogott benne az érzés, amit empátiának hívnak, az együttérzés ritka erényének, amely egész lényét betöltötte, szellemét meghatározta. Önzetlenségben cselekvő humánum volt az ő példás embersége. Istent kereső reménye. Erdélyi útját kísérő szavai az ő emlékét őrző szavaimmá lettek: "Isten, ha vagy, nézz le rám is, ha vagyok!"
Sütő András