Az egyetlen hely

Két utazó a 19. század első felének Afrikájában: Alexander Gordon Laing az angol korona, a francia René Caillié önmaga szolgálatában indul neki a sivatagnak. Mindketten olyasmit keresnek, amit biztosan nem találnak meg, se Timbuktuban, se máshol.Grandiózus, egyszerre költői és esszéisztikus, megfoghatatlan és tűpontos mondatokban elbeszélt történetük fordulatos és egyedi, de egy idő után a két figura összemosódik. Ahogy elmosódnak az arcok és a tájak, a nevek és fájdalmak.Mindketten írnak, próbálják megfogalmazni, megmenteni vagy megteremteni az ismeretlent, az idegent – de elfelejtik az embereket, nem értik a szavakat. Afrikának nincsen arca. „Mert mindig túl kevés őriztetik meg az emlékezetükből: és amivel pótolni próbáljuk a hiányt, mindig árulás.”



„egy sivatag, ahol az idő a térrel együtt tágul”



„Mintha a felfedezők a jövőből érkezett szemtanúk volnának, és egy árnyékba borult történelmi térben mozognának,mintha, mondjuk így, kísérteties módon egy filmbe csöppentek volna: meghasadt a jelenük, bent és kint vannak egyszerre, halandók és halhatatlanok, védtelenek és végtelenül fölényesek: tudatukat a saját, másmilyen világuk határozza meg (ekkor még, amikor egyesével érkeznek, a totális kisajátítás és lerombolás előtt), ez a tudás valójában semmire sem használható, de a tökéletesség illúziójával ruházza fel őket. Az érintkezés során eltolódott idősíkok a másikat tárggyá változtatják, szinte mindegy, hogy a nevelés, az integráció, az elnyomás vagy a kiirtás tárgyává.”