Falevél a viharban

Részlet a könyvből: „Poya kilépett a város északkeleti részén fekvő kerti kastélyukból és pipával a szájában, zsebre dugott kézzel, kényelmes léptekkel indult el barátja, Lao Peng lakása felé, hogy vele vacsorázzék. Mivel a városnak ezen az elhagyatott részén alig állt ház, kietlen, veszélyes úton kellett végigmennie. Gyönyörű nap volt, napsütéses, friss alkonyat, mint Peipingben általában októberben; a városra ráboruló békés csendben semmi sem árulta el, hogy háború van. A nyári nap finom lisztté szárította a poros út felületét; a szürkületben is jól látszottak a palaszínű falak, a vörös téglatetők s a város mellett húzódó mezők őszi színpompája. A lámpák még nem égtek az utcákon. A kísérteties csendet a faágak reccsenése s a nyugalomra térő városnegyed halk, harmonikus szordinó hangjai törték meg. Poya meggyorsította lépteit. Embert alig látott a közelben. Csak néhány szegény földműves baktatott lehajtott fejjel a városfalak felé; kezükben olajos korsót cipeltek, vagy lótuszlevélbe csomagolt egyszerű vacsorájukat vitték. Egy utcasarkon fekete egyenruhába öltözött ismerős rendőr köszöntötte Poyát tisztelettudóan, amikor mellette elhaladt. A csend egyenesen ijesztő volt, békéről és nyugalomról beszélt, de ugyanakkor a halál némasága áradt belőle. Ám Poya nem törődött a csenddel és egyáltalán nem gondolt a halálra. Mindig szeretett így alkonyattájban a friss, esti levegőjű város szélén sétálni, amikor körülötte lassanként elhalt az élet legkisebb zaja is és csend ülte meg a tájat.” Ismertető/ízelítő: "Belelapozás".