Szerves kémia - Egyetemi tankönyv orvostanhallgatók számára

Fülszöveg
Szerves kémiai ismereteink gyökerei a XVII. századba nyúlnak vissza, amikortól kezdve a kutató ember a növényi, állati és emberi szervezetből kivont néhány anyagot és ezek tulajdonságait vizsgálgatta. Mindazonáltal egy tudományt megalapozni képes szerves kémiai elmélet hosszú évtizedeken át hiányzott, mivel az idealista életerő-elmélet erőteljesen gátolta ennek kialakulását. Ugyanis, akkoriban az volt az uralkodó felfogás, még a kutatók között is, hogy az emberi tevékenység az élő organizmus által előállított anyagokat, az ún. organikus anyagokat, legfeljebb csak lebontani képes. Ezek felépítéséhez az ún. organikus anyagokat, legfeljebb csak lebontani képes. Ezek felépítéséhez az ún. vis vitalis (életerő) szükséges, és ez az út az ember számára megismerhetetlen és így utánozhatatlan is.
A nagy fordulat a szerves vagy organikus kémia történetében 1828-ban következett be, amikor Woehler ammónium-cianátot, egy akkoriban szervetlen sónak tekintett anyagot, hevítéssel karbamiddá alakított át. Ez utóbbi anyag az emberi vizelet állandó alkatrésze, és mai ismereteink szerint az emberi nitrogén-anyagcsere végterméke. Woehler véletlen kísérlete azonban bebizonyította, hogy az ember in vitro (üvegben) is képes szerves anyagot előállítani. Ettől kezdve nagy erővel indultak meg a szerves kémiai kutatások mind szintetikus (felépítő), mind pedig analitikus (lebontó) irányban.
Egyre több szerves anyagot sikerült részint izolálni, részint felépíteni. E vegyületek összehasonlításakor kiderült, hogy bár tulajdonságaik igen különbözőek lehetnek, de van egy közös tulajdonságuk, éspedig az, hogy valamennyi széntartalmú anyag. Már az elmúlt században lehetségessé vált nagyszámú olyan szerves anyagot előállítani, amelyet az élő szervezet egyáltalán nem is produkál, úgy, hogy helyesebb lenne szerves vegyület helyett szénvegyületről, szerves kémia helyett szénvegyületek kémiájáról beszélni, azonban időközben az előbbi elnevezések annyira átmentek a köztudatba, hogy ma is az egész világon ezeket használják, noha szerves vagy organikus kémia alatt ma kizárólag szénvegyületek kémiáját értjük.
A szénatom négyvegyértékűségének felismerése után még a múlt században kialakult a szerves kémia alapvető elmélete, a struktúrelmélet, amelynek segítségével fel lehetett rajzolni a szerves molekula szerkezeti vázlatát (Butlerov), lerakták a sztereokémia (térkémia) elvi alapjait (Van't Hoff és Le Bel). Igen nagy számú szintetikus módszert dolgoztak ki, amelyeknek révén az ismert szerves vegyületek száma ugrásszerűen megnőtt.