Foglalkoztatásterápiák

Húszéves a gyógyfoglalkoztatók képzése Magyarországon. A beindításban oroszlánrésze volt az akkori Rehabilitációs Társaság „Pszichiátriai Szekciójának”, nevezetesen pedig dr. Füredi János professzornak és dr. Benson Katalin gyógypedagógus pszichológusnak. Indíttatása határozta meg tulajdonképpen, hogy a képzés főleg a pszichiátriai rehabilitációra összpontosított. A tananyag és a jegyzet az akkori lehetőségek szerint készült el. Az elmúlt évtizedek gyakorlata azonban felszínre hozta az első próbálkozás gyengéit: pl. hogy az egészségügyi szervezési tananyag felesleges, a felkészítés nem elégséges más orvosi szakmák igényeihez, és hogy a bővebb pszichológiai és pedagógiai ismeretek nélkülözhetetlenek. A változtatásra, a tananyag „leporolására” a rendszerváltást követő oktatási reform adott késztetést.
A mostani tananyag összeállításánál elsősorban azt vettük figyelembe, hogy nem pszichoterapeutákat, nem rehabilitációs szakembereket akarunk képezni, hanem olyan egészségügyi szakdolgozókat, akik az orvosi rehabilitációban a maguk munkaterületén – de túllátva az intézetek hagyományos keretein – a szocioterápiák szakszerű alkalmazásával működnek közre.
Tankönyvünkben a problémák megközelítése egyébként – tudatosan – erősen ápolás-lélektani jellegű. Nem orvosoknak, hanem olyan személyeknek készült, akik teljes munkaidejüket a betegek között töltik, akik ezalatt „rájuk vannak bízva”. Másrészt az oktatás célja nemcsak a „fogyatékosság” gyógyítása, hanem az is, hogy a „fogyatékos” mint személyiség, mint „egész ember” megtalálja helyét és beilleszkedhessen a társadalomba. Márpedig minél korlátoltabb egy állapot, és minél súlyosabb egy fogyatékosság, annál inkább a pszichés problémák és eszközök válnak fontossá, sőt talán meghatározóvá a rehabilitációban (lásd dr. Fejes András: „A gerincsérültek rehabilitációjának pszichológiája” egész mondanivalóját,). Így sikerülhet ott is örömökben gazdag „humán” életet biztosítani, ahol a legtökéletesebb „ergoterápia” is lehetetlenné válik (pl. a vastüdőben élő gyermekbénulásos eseteknél).
A korszerűbb tanulnivaló összeállításánál arra is tekintettel kellett lenni, hogy a zömében pszichiátriai szakterületről jelentkező tanulók mellett a pszichiátriai fogalmak körében járatlan egyéb egészségügyi szakemberek, pedagógusok is részt vesznek a képzésben, akiknek a munkájához a betegségek valamivel részletesebb ismerete is szükséges volna. Főképpen azért, hogy a kezelt betegek állapotának változásait – a konkrét tünetek javulását, a rosszabbodás figyelmeztető jeleit – a „tünettan” alapos ismeretében észlelni tudják. Ez a nehézség főleg a pszichiátriai kórképek esetében kerül előtérbe. A megoldást abban láttuk, hogy – tekintettel az oktatás viszonylagos szűkösségére – ún. „állapotképek” formájában ismertetjük a szükséges klinikai tudnivalókat. Hiszen a gyógyfoglalkoztatóknak többnyire nem kórképeket, hanem meghatározott rendellenes állapotokat (pl. demencia, epilepszia, bénulások és fogyatékosságok meghatározott típusai stb.) kell terápiásan befolyásolniuk, függetlenül attól, hagy azok milyen kórfolyamat eredményei.
A jegyzet terjedelmének behatároltsága miatt a tudnivalókat sok helyütt röviden és sűrítve fogalmaztuk meg, elsősorban arra törekedve, hogy a tanuló a fogalmakat, meghatározásokat és a fő összefüggéseket pontosan sajátíthassa el. Az egyes szakaszok végén irodalmi utalásokat adunk, ami lehetővé teszi, hogy a téma iránt behatóbban érdeklődők mélyebb és részletesebb ismereteket is szerezhessenek.