A hang és a téboly, Míg fekszem kiterítve

William Faulkner (1897-1962) az amerikai Dél krónikása, a klasszikus nagyepika századunkban szinte egyedülálló mestere. Húsz regényének, öt novelláskötetének legtöbbje összetartozik, együtt adja ki a képzelet alkotta Yoknapatawpha megye történetét. Ebben a csaknem százötven évet átfogó színjátékban „az ősrégi, egyetemes igazságok, az együttérzés és önfeláldozás, a szerelem és becsület, a szánalom és büszkeség” nagy emberi témái bontakoznak ki előttünk tragikus sorsok tükrében, a létezés alaptörvényeit megvilágítva.
Ez a két regény a faulkneri életmű két mesterműve. Az 1929-ben megjelent A hang és téboly az átokverte Compson család históriája, amelyben az író végleges ellentéteket markol össze: durva komikumot és emelkedett hősiességet, bűnt és bűnhődést, múltat és jelent, fehéret és feketéket. Négyen mondják el ugyanazt a mesét, s előadásukban együtt szólal meg az emberi önkifejezés két lehetősége: „a hang”, vagyis az értelmetlen fájdalom történelem előtti üvöltése, és a „téboly”, azaz a gyötrelmesen érzékeny huszadik századi tudat önmagát tagadó-bizonyító belső párbeszéde.
A Míg fekszem kiterítve (1930) más környezetet mutat be. Meghal egy tanyasi öregasszony, s a családtagok szekérre rakják a koporsót, hogy az elköltözött földi maradványait a városban, rokoni csontok közt helyezzék örök nyugalomra. Viszontagságos úton szekereznek végig, hogy végbevigyék, amire vállalkoztak. Komikus eposz ez a történet, amelyben a felbomlás szörnyűsége és az emberi összefogás nagyszerűsége fonódik össze szerves egységgé.