Rendőrség, csendőrség, VKF 2.

1944 őszén a horthysta, majd a helyébe lépő nyilas kormányzat állambiztonsági szerveinek nem csekély gondot okozott az ellenforradalom negyedszázada alatt hivatalaikban felgyülemlett roppant irattömeg. Még a menekülésük előtti napokban is, a tömeges kivégzések és egyéb terrorakcióik mellett, szakítottak időt arra, hogy a rájuk súlyosan kompromittáló irattári anyagokat megsemmisítsék vagy nyugatra szállítsák. Tudunk róla, hogy nagy mennyiségű dokumentumot ástak el Ausztriában is. Ám minden igyekezetük hiábavaló volt. A felszabadulást követő perek során elegendő bizonyíték került napvilágra a bűnösök felelősségre vonásához, s mint e kötetből kitűnik, a vádlottak, részben, hogy saját szerepüket kisebbítsék, maguk is szolgáltattak figyelemreméltó anyagot. Az ellenforradalmi rendszer legfontosabb politikai apparátusának kialakulásáráról, felépítéséről és működéséről azonban még nem jelent meg összefoglaló feldolgozás. A szerző 1919 augusztusától a nyilas rémuralom bukásáig terjedően mutatja be az egymás munkáját kiegészítő politikai rendőrség, csendőrség és VKF 2., a vezérkari főnökség 2. osztálya történetét, valamint a nyilas számonkérő különítmény rémtetteit. Találóan jellemzi e szervezetek néhány hírhedt vezetőjét, s érdekes vonásokkal egészíti ki a róluk alkotott képet. A horthysta államhatalom szakadatlanul fejlesztette, tökéletesítette, újabb és újabb részlegekkel bővítette nyomozó szervezeteit, melyeknek mindenhatóságát jellemzi, hogy több mint kétmillió "megbízhatatlan" magyar állampolgárt tartottak nyilván. Besúgóhálózatukkal nemcsak a Kommunista és a Szociáldemokrata Pártba, a szakszervezetekbe, hanem polgári egyesületekbe is beépültek, sőt saját minisztériumaikat és a vezető politikusokat is figyeltették. E kötet alapján válnak valóban érthetővé József Attila sorai:
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktába írják, miről álmodoztam,
s azt is, ki érti meg.
Én nem sejthetem, mikor lesz elég ok,
Előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.