Futóhomok - saját képpel

Részlet a könyvből:

"A homokban fekszik, háttal a napnak, háttal a szélnek. Lustán kinyújtja a karját, és tempós mozdulattal homokot púpoz maga elé. A homok száraz, érdes és meleg, tele apró csillámokkal. Magda oldalt fordul és mélyebbre váj. A homokszemecskék a combjáig lefutnak. Ajkát beszívja, és váj: lejebb... lejebb...
Akkor pihen meg egy keveset, amikor nedves réteghez ér. "Ez az..." suttogja és néhány pillanatig hunyt szemmel, pihegve fekszik. Jól esik éreznie a karizmok enyhe remegését, a halántékán az ér repdesését. Olyan hevesen kívánja a fizikai fáradtságot, mintha egy másik, ólmos lelki fáradság feloldozását remélné tőle. Süt a nap s a karja már nem remeg, az ér se lüktet fájón a halántékán, csak a fejében s a lábában érez valami furcsát: hozzáragasztották a testéhez, és rosszul ragasztották hozzá. Elmosolyodik, korholja magát, amiért badar képzelődésben ringatózik. Mélyet lélegzik és karja újra megfeszül, a homokot az arca elé húzza, falazni kezd. A szelet hátulról kapja, végig futkároz egész testén, bebúvik a francia lastex dressz alá. Behunyja a szemét, majd egészen lassan, vigyázva kinyitja. A homokfalacska védelme mögül lesi a környező világot. A fák lombkoronái a porhanyó homokfalhoz viszonyítva óriás-sipkák. A homokfalacska hirtelen várrá kövesedik, a lombsipkák óriáskupolák, amelyek varázsige mormolásra szétnyílnak egy mesebirodalom felett. Magda menekül a jelen emlékeitől s ezért messzire visszafut az időben."