Álarc nélkül (Mozaikszemek egy téli délutánról)

Tizennégy asszony ül együtt s beszélni kezdenek. Elmondják egymásnak őszintén, életük legszebb, legnagyobb eseményét. Levetik magukról az előítéleteket, a társadalom reájukrótta bilincseket, leteszik lelkük sűrű fátyolát – beszélni kezdenek: álarc nélkül…
„- Nézzétek… – mondta a háziasszony s félrehúzta a függönyöket, kimutatott a puha, vastag hólepel alatt alvó kertre és meleg, belülről jövő hangon folytatta –, álmodik a világ… Visszaálmodja a tavaszt, a napsugarat, a madárdalt, a szerelmet… Próbáljuk meg, álmodjunk mi is… Álmodjunk vissza egy igazi mesét az életünkből… A legszebbet, a legdrágábbat…”