Tulipán és szív (szerelmi jelképek a magyar népművészetben)

Az ​etnoszemiotikai kutatások hazai története szemléletes példákkal szolgál annak bizonyítására, hogy a kulturálisan összetartozó, a közös múlttal rendelkező embercsoportok, a jelrendszerek létrehozásával is irányítják, szabályozzák a mindennapok társas gyakorlatát. A hagyományos paraszti kultúra (amely néprajzi kutatásunk érdeklődésének és vizsgálatainak homlokterében áll) egyik jellemző vonása éppen az volt, hogy ugyanazt a tartalmat többféle „nyelven” is kifejezhette. A jelelmélet szavaival mondva: ugyanazt az üzenetet több kódban is elrejtették, hogy a közösség számára fontos, sokszor létfontosságú információk biztonságosan eljussanak az egyénhez. A szavakon kívül, a gesztusok, a mozdulatok nyelve, a tárgyak jelbeszéde segített, hogy az emberek kifejezhessék érzelmeiket, viszonyulásukat valamilyen helyzethez. Sokszor megszólalni sem lehetett a sértés következménye nélkül – gondoljunk a „kitették a szűrét” – szólásunk értelmére –, s ezért a tárgyak beszéltek az emberek helyett.
Az egyes kultúrákat többek között az is megkülönböztetheti egymástól, hogy mikor, melyik nyelvezetet használja, és milyen közlemények továbbítására. Jellemző lehet, hogy a kódok közül melyiknek van kitüntetett szerepe az adott kulturális információ továbbításában.
Vannak olyan általános emberi üzenetek, amelyek nemcsak a szóbeli népköltészetben nyertek megfogalmazást. Természetesen többnyire csak jelképes formában, olyan jelek alakjában, melyeknek értelmét csak kevesen ismerik faluhelyen, de helyes használatát még igen. Ezért választottam az elemző bemutatás céljára a népi kultúra egyik jól körülhatárolható tárgycsoportját: a szerelmi ajándékokat, pontosabban azoknak egy részét és a rajtuk található faragott, vésett jeleket.