1998. március 2-án az iskolába vezető úton a tízéves, osztrák lányt, Natascha Kampuscht az akkor 35 éves, állástalan híradástechnikus, Wolfgang Priklopil egy fehér furgonba tuszkolta. Órákkal később az elrabolt kislány lepedőbe csavarva egy sötét pincében találta magát. Nyolc év múlva szabadult ki, a gyerekkora fogságban telt el.
Ez a történet ismerősnek hangozhat sokaknak, akik követték a médiát, mivel ezek a borzalmak valójában megtörténtek, és a média lovagolt is az ügyön rendesen. Natascha szabadulása után több nagyobb interjút adott, könyvet is írtak róla, készült a történetéről dokumentumfilm, és állítólag amerikai játékfilm is fog, Kate Winslettel a főszerepben. Natascha  2006-ban szökött meg, és azóta befejezte a középiskolát, jelenleg pedig egy osztrák televíziós csatornán vezet beszélgetős műsort.
A „3096 nap” - ban Natascha először meséli el hihetetlen történetét: nehéz gyermekkorát, hogy mi történt pontosan elrablásának napján, hosszan tartó rabságát az öt négyzetméteres pincében, valamint a mentális és fizikai megaláztatásokat, amelyeket fogvatartója, Wolfgang Priklopil okozott neki.
A „3096 nap” valójában az emberi lélek diadalának története. Natascha az elviselhetetlen kilátástalanság helyzetében is lassan megtanulta, hogyan manipulálja fogvatartóját, és együtt tudott élni vele annak ellenére, hogy halálát kívánta. Öngyilkossággal is többször próbálkozott, de túlélőösztöne erősebb volt.

„Többször öngyilkos akartam lenni. 14 évesen többször próbáltam felakasztani magam különböző ruhadarabokkal. 15 évesen fel akartam vágni az ereimet egy nagy varrótűvel. 16 évesen a melegítőlapra halmoztam papírt és wc gurigákat, hogy a füst végezzen velem. De a túlélőösztöneim erősebbek voltak; egy párnát az arcom elé tartottam, és nedves ruhát dobtam a lángoló papírra.”

Aki borzongásra vágyik, vagy aki részleteiben akarja megismerni egy megtört kislány szenvedéseit, csalódni fog, Natascha ugyanis nem tört meg soha, és nem kér a sajnálatból. Épp ez a tartás és racionalitása mentette meg,  és itt nem csupán a túlélésről van szó, hanem a megőrülés elkerüléséről is.
Annak ellenére, hogy nyolc éven át csak ezzel az emberrel volt alkalma beszélni, tőle kapott ételt, és tőle függött az egész élete, sosem ereszkedett előtte térdre, még akkor sem, amikor elrablója ezért félholtra verte. Ezért is hangsúlyozza, mennyire gyűlöli, ha az emberek legyintenek egyet, és a Stockholm-szindrómát hozzák fel. Nyilvánvaló, hogy nehéz megérteni valakit, aki nyolc éven át nem csak hogy egyetlen emberrel beszélt, de tőle függött az élelmezése és a szociális élete is. Részben a megértés hiánya ösztönözte Nataschat a könyv megírására. Igaz, hogy elég sok kérdés maradt válasz nélkül, főleg azok a kérdések , melyek Natascha szabadulása utáni évekre vonatkoznak. Például: Miért vette meg elrablójának házát? Végül lakott-e benne? Milyen érzések töltik el, mikor visszatér oda?  Nehéz-e számára párkapcsolatot folytatni? Hogy lehetséges, hogy annyi év szenvedés után képes vállalni az interjúk sokaságát és a könyvbemutatókat? Ezekről a dolgokról keveset ír, és ezért az élete enigmatikus marad.   
Az elbeszélés néha túl reálisnak tűnő hangulata igazából még szomorúbbá teszi a sztorit, nem azért, mert komolyan azt gondolhatnánk, hogy érzelemmentesen élte meg, inkább mert érződik, hogy nem az a cél, hogy az olvasó együtt érezzen, vagy sajnálja, hanem az, hogy végre józanul, érthetően, egyértelműen elmesélje, hogy mi történt, nem hatásvadász módon. Ettől válik igazán keménnyé ez a könyv és ettől lesz napokig görcs az olvasó hasában. Stílusilag nagyon jól megírt könyvről van itt szó, Natascha kitér az okokra, próbálja pszichológiailag elemezni Priklopil tetteit és a saját cselekedeteit is.
Nyilván nem vár senki könnyed, felhőtlen szórakozást, ha olyan könyvet vesz a kezébe, mely egy kislány nyolc ellopott évéről és végtelennek tűnő fogságáról szól. Könnyed kikapcsolódást nem is kap senki a könyvet olvasva, de az biztos, hogy Natascha Kampusch nem a várt klisék szerint írta meg önéletrajzát. A kötetet 2011-ben Ausztria kedvenc könyvének választották.